joeymano

Beletörött a bicskám A pármai kolostorba egyelőre, ezért muszáj volt valami könnyedet a kezembe vennem. Cseri meg amúgy is a nyarat a lektűrnek szánta, hát gondoltam, becsatlakozom én is egy Vaszaryval.

Ez a harmadik Vaszary könyvem, sokak szerint ez a legjobb. A szőkékkel mindig baj van kedvenc könyvem lett, talán az újdonság hatása miatt. A Ketten Párizs ellen nem rengette meg a mércét nálam, és azt hiszem a Monptival sem hozom az elvárásokat, jó volt, de nem lett most nekem kedvenc.

Hősünk, Monpti (én azt hittem, ő lesz a női szereplő...) Párizsba utazott a nagy Budapestről egy tanulmányútra, ahonnan csak azért nem tud hazautazni, mert elfogyott a pénze. Kérni a nagymamától meg nem akar, mert akkor a nagymama nyerne, és az igazán megalázó egy fiatalember számára. Éppen ezért a mi büszke hősünk inkább kakaón él, és a legolcsóbb cigarettát szívja, mert Párizsban még meghalni is romantikus. Néha előbukkan a racionális énje, aki azt mondja neki, hogy ideje lenne dolgozni, és bolondabbnál bolondabb állásokat pályáz meg. Így esik, hogy a Szajna fenekén találja magát, vagy éppen egész éjszaka karikatúrákat rajzol. Utóbbi később még akár jól is jöhet.

Néha az éhhalál szélén lengedezik, de a fentiek vigyáznak rá, és az utolsó pillanatban valahogy mégis jut neki egy kis pénz. Amit aztán persze vagy egy méregdrága étteremben költ el egy apró fekete halra, vagy egy, még élő békára, vagy odaadja egy hajléktalannak, majd később visszakérne belőle egy kicsit, mert elfelejtett magának vacsorát venni. Vaszary egyszerre figurázza ki az előkelő franciák szokásait, miszerint ha békacombot kérsz, kapsz egy élőt, és készítsd el magad, és egyszerre mutatja be azt a nyomorúságot is, ami az utcák látképét jelzi. A szemét az utcán hever, hajléktalanok turkálnak benne, majd amint minden még "értékes" dolgot kinyertek belőle, jöhetnek a patkányok. Van egy visszajáró is, a Gyuri, aki esténként várja hősünktől az éppen aktuális croissant csücsköt.

Persze nő is van a történetben, már hogy ne lenne, hiszen ez Vaszary. Már a megismerkedésük is furcsa, és ez a nő még titokzatos is. Anne-Claire minden, csak nem egy megszokott pesti lány. Folyton pörög, és hazudozik, és az istenért sem adja oda magát szegény Monptinak, pedig már egy éve, hogy nem... Viszonyuk aztán olyan viharos, mint egy júniusi zivatar. Féltékenyek egymásra, megy a gyanúsítgatás, a kavarás. Az járt az eszemben, hogy hiányzik a mobiltelefon. Mert csak úgy tudtak találkozni, ha előtte megbeszélték, hogy itt és ekkor találkozunk. Ha valami közbejött, hajjaj, kész a zöld szörnyeteg. Civakodnak, máskor csókolóznak, csupa izgalom az életük.

Bírtam az egyéb szereplőket, akiket belecsempészett az író a történetbe. Pl. Czinege Pestát, a betyárt, aki egy hétig csak ment, mert nem volt szállása, és zavarban érezte magát, ha le kellett ülnie, és gyalog akart hazamenni Zalába. Napóleon, a kiskacsa valami nagyon elszállt este után kerülhetett bele a történetbe. Még hogy kiskacsát lehet venni egy párizsi állatkereskedésben? :)

Ezeket leírva, rájöttem, hogy ez egy baromi vicces sztori volt, sajnos egy nagyon keserű utóízzel a végén. De pont így volt jó, hiszen a könyvben folyton a végletek uralkodtak, vagy fekete, vagy fehér, az ellentétekkel tudta bemutatni a korabeli Párizst, amik akkor uralkodtak, a boldogság és a boldogtalanság kontrasztja. Pont most kellett egy olyan gondolat, hogy élj a mának, ne csak a holnapon aggódj, majd ráérsz akkor azon gondolkodni. Én valszeg sosem kerültem volna Monpti helyzetébe, hogy ne legyen mit ennem, ne legyen mit csinálnom, és csak a pillanatnak éljek. Meg kell találni a kettő között az egyensúlyt. Legyen ma mit ennem, de úgy, hogy holnapra is jusson.

Szóval remek kikapcsolódás volt ez most neked a szabadságomra. Vaszary adta magát, ahogy elvártam tőle, és néha komolyan hangosan rötyögtem, pedig tényleg nem szoktam olvasás közben. De akkor, ott nagyon jól esett, a pillanatnak éltem. És már ezért megérte elolvasni. :)

Jah és Várólista csökkentő volt. És A pármai kolostor is, amit várhatóan le fogok cserélni egy másikra egy következő sikertelen próbálkozást követően.

Vaszary Gábor: Monpti. Helikon Kiadó, 2005.

Kőrösi Zoltán műveibe Annamarie oltott be a Szerelmes évek kapcsán. A beszámolója alapján egyértelműnek éreztem, hogy Kőrösi az én íróm. Meg is vettem az előbb említett könyvét, és a Budapest, Nővárost is. Az idei Könyvfesztiválon pedig volt szerencsém dedikáltatni is mind a két kötetet. Ha már dedikáltattam, úgy döntöttem, hogy itt az ideje elolvasni az egyik kötetet.

A Budapest, nőváros a Kőrösi lakóhelyéül szolgáló Ferencváros  mindennapi életét mutatja be nekünk egy nem mindennapi stílusban és formában. Úgy tudom elképzelni, hogy Kőrösi nap, mint nap a bérház ablaka elé húzott karosszékéből figyelte az utcát, figyelte az utca népét. Ahogy megpillantott egy mozzanatot, azonnal besöpörte az egész világot mellé, majd szépen kirázta az üres papír felett, míg azok valamilyen meghatározhatatlan varázslattal egy tartalmas egésszé álltak össze. A végére tett egy pontot, majd az egész megfigyelést kezdte az elejéről, míg be nem telt a kötet. Voltak közötte rövid szösszenetek, intuíciók inkább, egy-egy sokatmondó gondolat. Aztán voltak már-már novellának mondható történetek.

Kőrösi olyan magaslatokon gondolkodik, amit én, egyszerű halandó olvasó sajnos nem mindig fogtam fel. A gondolkodásában azonban van valami borzasztóan fondorlatos, szerintem ő a feje tetején látja a világot, és még azt is tükrözve. Én ilyen hasonlatokkal még sosem találkoztam, máshoz viszonyítja a kiindulási pontokat, másként képes észrevenni a világot, olyan dolgokat is megfigyel, ami mellett én, egyszerű halandó világszemlélő simán elsétálok. És ez volt az, ami igazán megfogott tőle. Az elején nagyon nehezen birkóztam meg az egy egész mondatot alkotó kis novellákkal. Mindegyik alkotóeleme egy keret, amiből kiindult a történet, és amibe a végén visszaér. Közben pedig el-elkalandozik mindenfelé. Ezeket a vége felé már nem szívesen olvastam, és volt bennem egy kósza sóhaj is, hogy végeztem vele. Ezt a könyvet úgy jó fogyasztani, hogy kicsi adagokban, amikor van időnk belemélyedni a szavak erejébe és hatásába. Én is ezért haladtam vele ilyen lassan, mert elő-elővettem, és lassacskán falatoztam belőle. A kötet minősége viszont valami csoda. Keménykötéses, textíl könyvjelzős, és tele van régi fényképekkel, amik hozzájárultak a történetek hangulatához.

Tehát ami igazán megfogott Kőrösiben, az a gondolkodása, ami merőben eltér az enyémtől, sőt talán a legtöbb átlag földönfutóétól. :) Na nem akarom én itt az egekig magasztalni az írót, mert a végére már sok volt nekem belőle, de ha a regénye is tükrözni fogja ezt a felfedezett csodát, akkor már nagyon boldog leszek, és ha még több pontot is fog használni, akkor aztán minden várakozásomat felül fogja múlni. :)

Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros. Kalligram, 2004.

Mindenkinek eljön az életében az a pillanat, amikor elgondolkodik, milyen maradandót is tudna hagyni az utókor számára. A húszas éveim közepén járva ez már sokszor felmerült bennem (tudom, hogy van még időm, de akkor is :). Főleg, amikor azt látom, hogy nálamnál fiatalabb kis fruskák és fiúk már letettek valamit az asztalra. Ez szokott ám igazán felbuzdítani. Aztán eljött a pillanat, amikor drága Pöfike hajnalok hajnalán (szó szerint, mert még a kakasok sem keltek fel :) azzal ébresztett, hogy ebben a könyvben szerepel valami, ami tőlem származik, és akkor beugrott, hogy végre-végre én is alkottam valami maradandót. Ébredés után azonnal le kellett ellenőriznem, és lám, igaza volt. A kiadó úgy döntött, folytatja azt a régi jó szokását, hogy bloggerek és bloggerinák véleményét is megmutatja a könyv lapjain. Kezdte ezt ugyebár a tavalyi évben, amikor Baráth Katalin első könyve, A fekete zongora megíródott és kiadódott. Dávid Veron akkori történetének sikerén felbuzdulva most újra megjelentek A fekete zongoráról alkotott vélemények rögtön a fedél mögött - kezdve az én két bugyuta mondatommal. :D

De nem is ez a lényeg, hiszen ez a könyv nem a bloggerekről szól, hanem Dávid Veronról és az ő kis egyszerű életének folytatásáról. Veron éppen hogy csak felköltözött a nagy Budapestre, és kezdte meg újságírótanonci pályafutását A Nőnél, amikor is újabb bűntény üti fel a fejét. Először belekeveredik egy piaci zsebtolvajlásba, majd pedig igazi detektívhölgyként felfedez egy gyerekrablást. Ez az árva kisfiú Veron barátnőjének, a csábító erejű Marának a rokona, és akivel kézen fogva fedezte fel a könyvesboltot, és evett lekváros kenyeret. Veron szemfülesen azonnal megtalálja a titok kulcsát, de az ajtóhoz vezető út igen bonyolult. Addig még meg kell járniuk Balatonfüredet és még a Monarchia ékkövét, Abbáziát is.

Mondanom sem kell, hogy nekem Baráth Katalin bármit írhat, legyen az akár kvantumfizika is, de ha ilyen stílusban írja, akkor még azt is hajlandó vagyok elolvasni. Imádom a gyönyörű körmondatait, a szóhasználatot, azt a hangulatot, amit teremt, amivel elrepít egyenesen 1911-be, és közben az sem tűnik fel, hogy száz évvel később íródott. A nyelvezete szerintem tökéletesen megállná a helyét akár Vaszary vagy Zilahy mellett is. Néha azon kaptam magam, hogy a történet nem is érdekel, csak fürödni kívántam a mondataiban, és ámulni-bámulni, honnan is jön neki mindez. A stílusa nagyon megkapó, imádom a finom iróniát, a könnyed humort, amit belecsempészik a mondatok közé.

Nem vagyok egy nagy krimiolvasó, azt meg kell, hogy mondjam, de mégis oldalról oldalra el tudott ámítani, mert nagyon ötletes volt minden fordulat, minden mozzanat. És én megveszek az olyan könyvekért, amiben olyan dolgokat olvashatok, amivel addig még nem találkoztam. Ehhez tartozik az az újdonság is, amit az akkori magyarság hitvilágáról írt, és ami a Monarchia utolsó éveinek egy-két titkát fedte fel előttem.

A szereplők továbbra is imádnivalók. Veron az egyszerűségével hatalmas feltünést kelt a konzervatív Budapesten, főleg, hogy a feminista A Nő című lapnál dolgozik. Barátnője, Mara pedig még inkább kirí a többiek közül: nem hord fűzőt és élénk színű nadrágokban jár. Természetesen feltűnő megjelenésével minden férfi figyelmét felkelti. Veron kívülről ugyan konzervatív, de szellemében már egy másik korszakban jár. Nem rest azonnal, mondhatni néha már meggondolatlanul cselekedni, ami egyszer mókás, másszor veszélyes helyzetekbe sodorja.

Baráth Katalin nem hazudtolta meg magát, megkaptam tőle, amit vártam, és még többet is, mert maga a történet felülmúlta a várakozásaimat. Olyannyira, hogy még most is pislogok felette, és nem tudom eldönteni, hogy a történet és a hangulat összeillik-e, mert én eddig ilyennel nem találkoztam, és furcsa, de mivel azt szeretem, ami új, ezért nem lehet más, mint jó ez a gyenge kontraszt. És már csak azt mondhatom, hogy remélem lesz még pár álmatlan hete az írónőnek, de csak azért, hogy újabb és újabb Dávid Veron történettel kápráztasson el minket, és jövőre is találkozhassak vele a Könyvhéten egy kósza dedikálásra.

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű. Agave Kiadó, 2011.

Egyszer minden történet véget ér, és minden jó, ha a vége jó, mondja a mondás. Már csak egy exet kell legyőznie Scottnak, hogy végre valahára boldogan éljenek Ramonával, míg meg nem halnak. Igen ám, gondolhatnánk ezt, de akkor miért van Scott újra depresszióba, és miért nem hajlandó hónapokig kikelni az ágyból? Ramona eltűnt, és Gideon, a főgonosz szelleme is ott ólálkodik a lapok között.

Scott a több hónap punnyadás után kétségbeesve próbálkozik be minden exénél egy egyéjszakás kalandra. Még Kimnél is, akihez elutazik északra, a nagy büdös semmibe, hogy felkészüljön a végső összecsapásra.

Túl gyorsan értem a kötet végére, ez is mutatja, hogy O'Malley mintha belefáradt volna a saját történetébe. Gyorsan összecsapta a mondandóját, hirtelen váltott a jelenetek között, nagyokat ugrott az időben. A harc maga nagyon beteg volt, de az a Gideonos fordulat dobott az egészen.

A kötet végén találunk pár magyar képregényrajzolótól  mini képregényeket. Például Lakatos Istvántól is, amire nagyon kíváncsi voltam, és mondhatom egy szokásos tipikus sztorit kerített nekünk a könyv végére.

Ezzel véget ért Scott Pilgrim története. Most már a filmet is meg fogom nézni, úgy döntöttem.

Ha kíváncsi vagy, hogyan tetszettek az előző részek, itt elolvashatod őket: 1, 2, 3, 4-5.

Brian Lee O'Malley: Scott Pilgrim feltámadása. Nyitott Könyvműhely, 2011.

Szeretem a boszorkányos történeteket. Pont ezért vettem a kezembe Benina könyvét is, és mert olyan sok jót hallottam róla.

A történetben Claire a boszorka (nem tetszik ez a szó, csúnya, öreg szőrös bibircsókos vén boszi jut róla az eszembe), szóval Claire egy 18 éves ifjú boszorkány, az Utolsók egyike. Gimibe jár, érettségizni készül, viszont idős mentorát, Gideont megölte az egyik zsoldos, Wentworth, így ő lesz a fő ellenség. Nem elég a baja Claire-nek, még egy fekete ködbe burkolózó iszonyú jó pasi is megjelenik a suliban, két másik társával együtt. A sötétségbe burkolózó Kellan ráadásul nem akar lekopni róla. Ő félig boszorkány, félig démon, és olyan dolgokat akar megtanítani Claire-nek, amiről eddig szó sem volt. Megbízhat-e ebben a srácban és társaiban, és meddig van biztonságban az élete?

Claire egy önbizalomhiányos, átlagos gimnazista, aki a folyamatos önvádjával az agyamra ment. Nagyon sokáig tartott neki, amíg rájött valódi énjére, valódi erejével. Persze a lehető legjobb időben jött erre rá, amikor az izgalom a tetőfokára hágott. Mégis rengeteg időt fordított arra, hogy ő a hibás mindenért, és miatta van veszélyben annyi ember. Még Kellanhez fűződő szerelmét is folyton megkérdőjelezte, pedig szegény már olyanokat mondott, amitől minden nő elalélt volna. Kellan megjelenése, Claire titkokba való bevonása ellenére én nagyon hiányoltam, hogy tanítani próbálták volna őt a mágiára, a varázsigékre. Nem tudatosították benne mekkora ereje van, csak mondták neki néha. De ha nem érezte hatalmának erejét, honnan a kiskutyából tudta volna. Aztán egyszer csak közölték vele, hogy benne van minden tudás, és csak elő kell hívnia. Hát én is akarok így születni kérem szépen.

Claire és Kellan szerelmét az írónő valószínűleg a Twilight-ból mintázta, mégis képes volt egyedivé tenni. Bőrük puszta érintésre fájdalmat okoz Claire-nek. Ezért minden pillanat kész kínszenvedés nekik, hiszen nem érhetnek egymáshoz. Az ellentéteket próbálta így bemutatni, és mint tudjuk, az ellentétek vonzzák egymást, főleg, ha szimbiózisban élnek egymással. Nem egy átlagos kapcsolat, ráadásul szerencsére nincs is túlspilázva, amitől féltem is sokat.

A történet nagyon lassan indult be, sok volt benne a döccenő, amin csak holmi lendülettel tudtam átverekedni magam, és ráadásul a közepére nagyon lapossá vált. Rengeteg klisével dolgozik az írónő, mintha a maga amúgy remekül kitalált és megálmodott világát nem tudta volna mivel megtölteni, ezért már meglévő történetekből merített hozzá ötleteket. Érdekes a boszorkányok és démonok közötti kapcsolatok ábrázolása, a világok, ami csak egyik vagy másik fajnak megfelelő. A zsoldosok harmadik szeme, Claire ereje a hajában rejtőzik motívumokat kicsit gagyinak találtam, de már kezdem megszokni ezeket a furcsaságokat. Nagyon sok kérdés merült fel bennem az olvasás során, nem nagyon értettem, mi miért van. Nem volt meg benne az a finom átvezetés a mágia és a valóság között, amit úgy szeretek. Így sok kérdés nyitva is maradt előttem. Az utolsó száz oldal erre adott némi magyarázatot és itt már kezdett izgalmassá is válni a téma. Ami viszont tetszett a végében, hogy szépen lezárta, így az első kötet is remek egészet alkot.

Első könyves írónőt köszönthettem, akiben van még potenciál, és akinek remek ötletei vannak, csak a kliséket kell legyőznie és több teret adnia magának. Az írásmód is megfelelő, pont a történethez illik. Ifjúsági regényként pozicionálták a kötetet, aminek jelei felfedezhetőek benne, de könnyed szórakozásra vágyó felnőtteknek is tökéletes kikapcsolódás. A könyvet becsukva kíváncsi is vagyok, meg nem is a következő kötetekre, hiszen egy trilógiáról van szó. Az időre fogom bízni a döntést, pláne, hogy a következő kötetre őszig kell várnia a közönségnek.

Benina: Bíborhajú - A boszorka fénye. Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010.

Néha úgy érzem, hogy fel kellene hagyjak a hasonló történetekkel, mert egyre kevésbé bírom. Ez főleg azóta van így, hogy idegenvezetéssel megjártam Auschwitzot és Birkenaut. Pedig tényleg igyekeztem akkor ott úgy szemlélődni, hogy nem képzelem magam elé a képeket, nem élem át lelkiekben, ami ott történhetett. Sőt még a gázkamrába sem mentem be a korábbi pánikszerű élményem után. Erre tessék, majdnem itt bőgök a könyv becsukása után.

Sokan azt gondolják erről a könyvről, hogy Anne Frankról szól, róla mesél barátnője. Éppen ezért megdöbbennek már az elején, amikor Jacqueline szüleiről, és magáról az írónőről olvasnak. Felhívom minden kedves olvasó figyelmét, hogy itt nem az a fontos, hogy Anne Frank barátnője írja a könyvet. Az a fontos, hogy egy francia-holland lány életéről olvashatunk, aki közvetlenül és közvetve átélte a zsidó üldözések borzalmait, aki elveszítette családja nagy részét és nem mellesleg legjobb barátnőjét is, aki Anne Frank volt. Egy ugyanolyan emberi sorsról olvashatunk, mint amilyen Anne-é is volt.

Én mindvégig így olvastam a könyvet, és külön örültem, hogy megtudhattam több körülményt is Anne naplójával, és sorsával kapcsolatban. Megszólal édesapja is, aki a történtek után képtelen felfogni a lányai elvesztését, és egy kis vigaszért Anne naplójába menekül, vagy Jacqueline társaságát keresi, hogy meséljen neki a lányával kötött barátságáról. Nehéz belegondolni milyen nehéz volt ez egy kislánynak, aki annyi mindenkit elveszített, és akinek nem volt kivel megbeszélnie az érzelmeit, hiszen ez még otthon is tabu téma maradt nagyon sokáig. Ennek ellenére támaszt nyújtott egy szenvedő embernek.

Az irodalmiságról nehéz bármit is mondani, hiszen az írónő nem írásra született. Az elején nagyon is zavartak a tőmondatok, az összefüggéstelen mondatszerkesztés, az egymás hegyére-hátára halmozott bekezdések hatalmas ugrásokkal. Azt az érzést keltette bennem, hogy nem igazán tudja hova akar kilyukadni, mit is akar megírni igazából, mintha az emlékeiben turkálva szavakat írt volna egymás alá, és később ugyanebben a sorrendben kicsit ki is dolgozta őket. Majd a könyv közepe felé megtalálta a fonalat, amit tudott követni a középső nagy fejezet végéig. Majd, hogy keretbe zárja az egészet, gyorsan írt édesapjáról is pár oldalt ugyanúgy összefüggéstelenül, és zavaróan. Ő biztosan szándékosan írta így, és a végét sikerült is összekötnie a többi fejezettel. Mondhatni ügyesen megoldotta.

Szóval senki ne várjon itt intim titkokat és hatalmas újdonságokat Anneval kapcsolatban. Ez egy kislány szomorú története, aki úgy érezte, meg kell végre védenie barátnője emlékét, ha már ő maga sajnos nem kelhet saját maga védelmére.

Én pedig félreteszem a hasonló témájú könyveket egy időre. Csak az a baj, hogy Merle könyve megérkezik hétfőn egy dokumentumregény társaságában, és ahogy ismerem magam, nem fogok bírni magammal...

Jacqueline van Maarsen: Barátnőm, Anne Frank. Nyitott Könyvműhely, 2008.

Elég rosszul folytatódik az idei Várólistacsökkentés, pedig úgy gondoltam Jane Austen nem okozhat nekem csalódást. Hinni a templomban kell, szokás mondani. Az viszont tény, hogy rettenetesen megszenvedtem ezzel a kötettel.

Adva vagyon két lánytestvér, akik férjet keresnek maguknak. További szereplők: bugyuta, pasivadász hölgyikék, unalmas, pletykás vénasszonyok, egy régi sérelem miatt folyton szomorkás és epekedő úriember, egy csélcsap, ki ha ő nem fiatalember. Szóval a szokásosak.

A két ifjú hölgy, Elinor és Marianne jelleme egyáltalán nem fogott meg. Nem volt semmi különbség a két lány között. Na jó, az egyik kicsit szabadszájú volt, a nővére meg folyton kiudvarioskodta a kellemetlen szitukból a társaságban. Elinor mégsem volt az a sziporkázó elme, aki le tudta ütni a magas labdákat, Marianne száját pedig folyton befogta az írónő, sőt elég sokszor ki is zavarta a szobából.

Az összes szereplő borzasztóan idegesítő volt, szavamra mondom, azt reméltem, ez a stílus olyan szinten elviselhetetlen volt részemről, hogy komolyan azt hittem, halálra unom magam ezeken a semmilyen társalgásokon. Egyáltalán nem leltem meg azt a finom iróniát, amit úgy szeretek Austenban. Mintha ezzel a történettel eltúlozta volna a kor sajátosságait, mintha már ő sem találta volna kifigurázhatónak. Sőt, a végét olyan hirtelen csapta le, mintha maga is megunta volna a történet írását, és már nem volt kedve bővebben kifejteni. Holott előtte igazán bő lére volt eresztve a dolog. Borzalmasan untam, nem tehetek róla. És még a cselekmény sem volt sokat mondó, nem volt benne fordulat, vagy volt, és annak szánta, csak én nem érzékeltem.

Az a baj, hogy a Büszkeség és balítélet olyan magasra tette nekem a mércét, hogy azóta is ezt várom Austen könyveitől, és kezdek megijedni, hogy az valamilyen kiemelkedő teljesítmény volt, amit nem tudott megismételni. Valakinél (ne haragudj, hogy már nem emlékszem, ki voltál) azt olvastam, hogy A klastrom titka valami teljesen más lett, mint a többi könyve. Ezt az esélyt még megkapja tőlem a kisasszony, de ha ezt is eljátssza, én nem tudom, mit fogok már gondolni róla, mert lassan kezd a mérleg nyelve lenyomódni a B&B kárára...

Jane Austen: Értelem és érzelem. Ulpius-ház, 2010.

Ártatlanul, nem is gyanakodva kezdtem el olvasni a könyvet. Az eleje nagyon kusza volt, nehezen értettem meg a váltásokat E/3-ból E/1-be, és vissza. Mégis voltak gondolatok, a nagyapa gondolatai, amik elkezdtek megtapadni az elmémben a mondandójával. Aztán már csak azt vettem észre, hogy csapkod a falhoz a történet, oldalról oldalra, újra és újra.

A zsidó Yediyah színházi kritikákat ír egy lapnál, míg egy nap a teljesen nyugis életébe belekúszik egy per, amiről neki kell tudósítania. Jogi háttér híján színházként közelíti meg a pert, ami folyamatos improvizálásból áll, és aminek nem ismert a végkimenetele még a színészek számára sem. A per Werner Sonderberg ellen szól, akit azzal vádolnak, hogy megölte a nagybátyját. De miért vallja magát bűnösnek és ártatlannak? És miként fonódik össze a két ember története?

Elie Wieseltől ez volt az első könyvem. Egészen eddig még nem is hallottam róla, pedig már rengeteg könyvet szerzett a borító alapján. Elie Wiesel Máramarosszigeten született, magyar származású, és zsidó vallású. Őt és családját is deportálták a háborúban, de csak ő élte túl. '86-ban Nobel-békedíjjal tüntették ki. És már csak azt nem értem, hogy nálunk miért olyan ismeretlen az író?!

Két nagyon fontos kérdést boncolgat a történet sok apró, egyéb fontos kérdés mellett. Az egyik a bűnösségről, a másik az emlékezésről, a családról és a szeretetről szól. Konkrétan nem tenném fel ezeket a kérdéseket, mert félek, hogy spoiler lenne. De foglalkozik még az ítélkezés, a szerelem, a barátság, a hivatás fontos kérdéseivel is.

Nagyon tetszettek a nagypapa elmélkedései, ahogy az elején említettem is, adtak egyfajta hozzáadott értéket a műhöz, amitől nekem még súlyosabbá tette az amúgy is súlyos témát. Gondolom sejtitek már, hogy a háború és a holokauszt téma nekem mindig is súlyos téma, amivel időnként szeretem kínozni magam. És az volt a legjobb ennél a könyvnél, hogy felfedeztem egy újabb témát, amit eddig még nem jártam körbe, és a molyon kaptam is két olyan könyvcímet, ami ezzel foglalkozik. A Régikönyvek.hu jóvoltából pedig sikeresen meg is rendeltem magamnak őket, pláne, hogy ingyen fogják házhoz szállítani nekem őket a héten a másik négy könyvvel együtt, amiket még hozzácsaptam a rendeléshez... :)

De elkanyarodtam a témától. Azt leszámítva, hogy nem nagyon értettem a váltások miértjét, hogy miért kellett az elején folyton szemszöget váltani, a végén már kezdtem megszokni, és csak kicsit zavart, de azért zavart. A téma fontossága, az új szemszögből való vizsgálat lehetősége viszont kiküszöbölte ezt az apró eltévelyedését az írónak. Mivel tetszik a sok kérdés, amit boncolgat, biztosan fogom keresni még a könyveit.

Elie Wiesel: A Sonderberg-ügy. Nyitott Könyvműhely, 2011.

A Könyvfesztiválos megjelenéseket böngészve bukkantam rá a L'Harmattan Kiadó Valahol Európában sorozatára, aminek a keretében most négy kötet jelent meg. Ebből hármat azonnal a Nem szabad őket elfelejteni polcomra tettem. Az első kötet, amit a kezembe vettem Rouaud A becsület mezején című története volt. Meg kell mondjam, a könyv első blikkre gyönyörű. Csak rá kell nézni a borítóra, és máris magába szippantja az olvasót, a kiváló kötési minőségről nem is beszélve.

Az utószóban kiderül, hogy az író önéletrajzi ihletésű könyvet írt. Sajnálatosan több tragédia bekövetkezése lett a könyv megírásának apropója. Édesapját fiatalon elvesztette, majd nagyapját és apja nagynénjét is, akik mind nagyon közel álltak hozzá. Az ő életükbe nyerünk betekintést a könyv lapjain.

Bizonyára néha ti is előveszitek azt az ezeréves dobozt, amiben régi-régi fényképeket tartogattok. A sok emlékezés során a képek már összekeveredtek, nincsenek kronologikus sorrendben. Egyet a kezetekbe vesztek, és először a már eltávozott személy halálának fájdalma terpeszkedik rátok. Majd elkezditek felidézni, milyen is volt a kedves családtag, és bizonyára pár mókás élmény is eszetekbe fog jutni, amit közösen éltetek át, és nagy hatással volt rátok. A következő képet a kezetekbe véve hasonlóan jártok el, és így tovább, míg végül nem marad több kép. Valahogy így tudnám leírni nektek Rouaud könyvét, talán éppen így állította össze ő is a történeteit. Egyszerre van jelen a mérhetetlen fájdalom, amit az elmúlás hagy maga után, és az a boldogság, amit a vidám pillanatok okoznak. Soha nem lehet tudni, melyik mondatban éppen melyik bújik meg.

Nagyon tetszett az író stílusa, mert folyton meglepetéseket okozott egy-egy mondatával, hasonlatával. Elkezdte a mondatot egy teljesen átlagos hangon, és olyan képpel zárta be, amitől leesett az állam, és amitől rögtön a helyszínen éreztem magam.

A szereplők beazonosításával viszont bajban voltam. Úgy éreztem magam, mintha egy idegen fényképei között kutakodnék, és a tulajdonosa mesélne nekem sztorikat. A végére érve kénytelen voltam újra fellapozni a könyvet, és egy családfát rajzolni, hogy ki kicsoda. A szálakat kibogózva újra átlapoztam a könyvet és minden addig nem értett mozzanat világossá vált. Sajnos nagyon kell figyelni a családi összeköttetéseket, mert az író szereti csak egyszer elmondani nekünk, és ha éppen gondolatunk máshol jár egy pillanatra, eléggé el lehet veszni a történetben.

Ezt leszámítva egy nagyon különleges könyvet olvashattam. Szerettem a jellemeket, a fura figurák köré szőtt anekdotákat, amik sokszor mosolyt csaltak az arcomra. A folyton cigarettázó nagypapa, aki életveszélyesen közlekedik két lóerős Citroenjével, vagy a magát Istennek feláldozó nagynéni, aki anyjuk helyett anyja volt az író édesapjának és unokatestvérének. Ezzel a könyvvel újra megtanította nekem az író, hogy minden rossznak van valami jó oldala, minden tragédiában ott bújnak a szép emlékek, amikre összpontosítanunk kell, hiszen a világ nem csak rossz dolgokból áll.

Jean Rouaud: A becsület mezején. L'Harmattan, Budapest, 2011.

Vannak dolgok, amiket nem lehet befolyásolni. Ilyen az is, amikor egy könyv magával ragadja az embert. Amikor burkot alkot, és amelyen hiába kopogtat a külvilág, elnyeli a hangokat és csak a történet van és te, semmi más. És az a legjobb, hogy amikor becsukod a könyvet, az a láthatatlan burok továbbra is ott van körülötted, és, ha csak egy kis időre is, de szebbnek látod a világot.

Senki Owens családját meggyilkolták egy hideg éjszakán, és ő a csodával határos módon megmenekül. Egyenesen egy elhagyatott temetőbe viszik a kis lábai, ahol a holtak örökbe fogadják. Megadják neki a Temető Szabadságát, hogy megóvják, és nyugalomban nőhessen fel. Ebben segít neki Silas is, a se nem holt, se nem élő gyámja.

Már amikor kinyitottam a könyvet, akkor rácsodálkoztam az egészre, hiszen érdekes illusztrációkkal találtam szemben magam, ami különlegessé tette az egészet. Azonnal megalapozta a hangulatot a történethez. Nagyon tetszett az ötlet, és a megvalósítás is. Az Egy csendes zugban hasonló volt az alapszituáció, de mégsem volt ennyire megnyerő. Gaiman telepakolta a könyvet egyedi szereplőkkel, évszázados szellemekkel, akik mind-mind megőriztek valamit a saját korukból. Egy szóhasználatot, egy protokollt, egy szokást. Találkozhatunk itt egy teljesen átlagos házaspárral, akik Sen szülei lesznek, kisgyerekekkel, akik a kisfiú barátai lesznek az éppen aktuális korszakában, de akár még boszorkánnyal és vámpírral is. Mondhatni Gaiman mindenkit felsorakoztat, aki számít. :)

Minden fejezet egy apró részletet mesél el nekünk Sen életéből, éppen ezért egy-egy fejezet között akár több éves ugrás is lehet. Ez egyáltalán nem zavaró, sőt a meghökkenést követően már kifejezetten élveztem. Nem volt az az érzésem, hogy azonnal olvasnom kell a következő részt, mert annyira izgalmas. Minden kis történet a történetben önmagában volt érdekes és izgalmas, és a fejezet végére le is zárult. Nem kellettek azok a kis fondorlatok, ami miatt általában folytatjuk az olvasást, anélkül is olvastatta magát a könyv. Az utolsó fejezetek pedig roppant érdekfeszítőek voltak. Nagyon izgultam, hogy be tudjam fejezni, mire beér a vonat, aztán mire át kellett szállnom a metrón és mire le kellett szállnom a metróról. Szerencsére pont jól ki lett számolva minden megálló.

A könyv végén találunk egy köszönetnyilvánítást is, amiből kiderül, hogy a könyvet kisfia ihlette, és amely ötlet több, mint húsz évet váratott magára, hogy papírra kerüljön. De megemlíti még Audrey Niffenegger kisasszonyt is, és a híres neves Highgate temetőt, ami ugyancsak visszaköszön egy-egy síremléken.

Nagyon élveztem olvasni a könyvet, éppen annyi fantasy van benne, ami nekem még emészthető, és amit nagyon tudok élvezni. Most gondolkodom, hogy kedvenc könyvvé léptessem-e elő, mert nagyon ott egyensúlyoz a határvonalon, de azt hiszem holnapig alszok rá egyet. ;)

És miért asszociálok folyton az elfeledett könyvek temetőjére a címről???

A könyvért köszönet az Agave Kiadónak és Lobonak!

Neil Gaiman: A temető könyve. Agave, 2010.