Az utóbbi időben volt pár olyan kötet, amiről nem született bejegyzés időhiány miatt, de ma keresztanya lettem, és rájöttem, hogy a teraszon ülve, hosszabbítóval rásegítve, élvezve a madárcsicsergést, és röhögni a macskán, ahogy nekifutásból próbálja negyedóránként levadászni a galambot a fűzfáról - persze már a galamb is röhög rajta -, ugyanúgy lehet bejegyzést írni, mint benn a sötét szobában. Így hála ennek a felfedezésnek, most négy jó könyvről kaptok egy kis ízelítőt. Az első kettő ráadásul Várolistacsökkentős volt.

Az első könyv Vaszary Gábortól Az ördög nem alszik. Ezt egyszer a tévében kaptam el színpadi darabban, de akkor is csak a végét, így sok újdonsággal nem szolgált nekem a könyv, de mégis, Vaszary könnyedségét azért szeretem, mert nem kell hozzá sok agy, de mivel régi, mégis úgy érzem, hogy igényes irodalmat olvasok. Ami persze vicc, de azért mégis jó érzés. :) A sztori is nagyon egyszerűcske volt: adva van egy angol öregúr, aki a komornyikjával éldegél egymagában omladozó kastélyában. Egyszer megunja ezt az unalmat, és kitalál valami nagyon vicceset, és beindulnak a bonyodalmak. Mivel az elejétől kezdve tudjuk miről van szó, nem az a lényeg, hogy a végén kiderül a turpisság, hanem az, ahogyan az "áldozatok" eljutnak a megoldásig. Bénáznak, még jobban megkavarják a szálakat, mi közben hasunkat fogjuk a szórakozástól, és jól érezzük magunkat a könyv oldalain keresztül. Könnyed nyári olvasmány, hogy stílusos legyek, akár a tóparton is.

A következő beszámoló Anne Shirley krónikájának második állomásáról fog szólni.

Anne ugyanis kilép az iskolapadból, és tanítani kezd. Teljesen más elvárásoknak kell megfelelnie, hirtelen fel kell nőnie. Persze a felnőtté válás nem történhet egyik pillanatról a másikra, így a jól megszokott bakik még-még felbukkannak. Még most is eszembe jut a sztori, amikor a szomszéd tehenét adta el, mert azt hitte a sajátja, aki újra beszökött a szomszéd veteményesébe. :) Megismeri a felelősség fogalmát, hogy tanító lévén másokra is kell ügyelnie, és megismeri a konokságot, ráadásul még a nép haragját is. Az első kötetnél azt mondtam, ez nekem túl kislányos. Itt már azt mondtam, hogy alakul, de még nem az igazi. Előfordultak fejezetek, amiket untam, mert nem igazán érdekelt, de máskor teljesen odavoltam a gyönyörűségtől. A leginkább ebben LMM stílusa, teremtett világa segített, főleg az a jácint, vagy nárciszmező, na meg az eldugott kis ház az erdőn túl, ami olyan tipikusan mézeskalács házikó. :) Folytatom tovább Anne történetét, na persze, ha Pöfivonat most nem felejti el nekem elhozni a Könyvhétre. ;)

A nagy Hoggarty gyémánt viszont megérdemelt volna egy teljes bejegyzést. A Könyvfesztiválra utazva olvastam el ezt a rövid történetet, és annyira igaz még ma is a mondanivalója, hogy csak pislogtam utána. A főhösünk (már nem emlékszem a nevére, és lusta vagyok felmenni az emeletre a könyvért:), szóval a főhösünk egy banki alkalmazott, mondhatni egy senki. Van neki egy gazdag nagynénje, aki pénz helyett inkább a családi örökséget, a nagy Hoggarty gyémántot ajándékozza neki, és rá is parancsol, hogy hordja azt. Mit tesz a látszat az emberrel? Máris felfigyelnek rá, és hirtelen olyan körökben lesz járatos, ahová eddig még álmában sem merte betenni a lábát. Persze tetszik neki is a játék, hogy lassan az iroda első számú embere lesz, és a bank igazgatójához járhat vacsorára, és a legfelsőbb körök páholyából nézheti a legújabb színházi előadásokat, vagy éppen egy fényes bálon vehet részt. A nők persze omlanak a lábai előtt. De főhősünk gyors magasra jutása biztos háttér nélkül nem állhat sokáig stabilan, és gyors bukás lesz a vége. Ami nekem erről a könyvről eszembe jutott, az az, hogy mennyire a látszatnak élünk, mennyire ügyelünk arra, hogy a szomszéd mit gondol rólunk, mások mit beszélnek rólunk. Mert állhat egy gyönyörű autó a ház előtt, ha minden más romokban hever. (És tisztelet a kivételnek, mert azok ilyenkor mindig előjönnek:)

Aztán a legutolsó könyv Joanne Harris volt, a Szent bolondok. Harris-szel tudva levő, hogy hadilábon állok, de amikor könyvet kerestem, ez éppen a kezembe ugrott. Egész idő alatt nem tudtam eldönteni, hogy ez a könyv engem bosszant, vagy érdekel. Bosszantott a kolostor lakóinak naívsága, hogy Juliette nem mert lépni, hogy nem mert szembeszállni igazi ellenségével. Ugyanakkor érdekelt, hogy mi vezérli LeMerle-t, mi az indítéka, és végeredményben mi is fog kisülni belőle. Voltak pillanatok, amikor nem éreztem, hogy ez engem továbbra is érdekel, de máskor meg nem tudtam letenni. Elgondolkodva, ha ez volt az írónő célja, akkor teljes mértékben elérte nálam, és a cél közepébe talált, ha nem, akkor inkább nem tetszett a könyv. Viszont, és ami meglepett, hogy elkezdtem felfedezni Harrisnek azt az óvatos varázslatosságát, amit mindenki emleget. És nem ezt kerestem a könyvben, hanem az olvasás során találtam rá, hogy valami nekem tetszik benne. Később gondolkodva éreztem rá, hogy ez az a valami. :) És ez egy jó dolog.