joeymano

Celia Rees a Bűbájos Mary írója, ami annak idején egészen lenyűgözött, sőt annak folytatása, a Farkasszemért egyenesen odavoltam. Akkor szereztem be a Sovayt is, de csak az idei nyaralás késztetett arra, hogy elolvassam. Amit aztán nem tettem meg ott, mert kölcsönkérték tőlem (napolajosan, tengervízzel áztatottan kaptam vissza, mert miért is ne...)

Aztán arra jutottam, hogy azért elolvasnám én is. Egy roppant egyszerű kalandregénnyel találkozhattam a nagy francia forradalom idejéből. Az egyszerű írásmód, ami az írónőt jellemzi már az első oldalakon szembetűnő volt, talán még zavart is egy kicsit. Aztán ezen részben sikerült is túltennem magam. A főszereplőnk Sovay, aki egy London melletti kis udvartartásban él, édesanyját hamar elvesztette, és édesapja, valamint bátyja nevelte fel. Persze megjelennek rajta a fiús vonások ebből adódóan, amit azért a kor nem néz jó szemmel. Főleg, miután még Rekettye kapitánynak öltözve megleckézteti kérőjét, és kirabolja a postakocsit, amin érkezik. Persze a haramiaságból származó bevételt csak jóra fordítja, kicsit úgy viselkedve, mint Robin Hood. Aztán hamar kiderül, hogy apja, valamint bátyja kicsit nagyon belekeveredett a francia forradalom körüli kavalkádba. Ráadásul arra az oldalra álltak, akik a forradalmat támogatják. Ez persze a monarchikus Nagy-Britanniában annyira nem jó pont. Bejön a képbe egy gonosz összeesküvő is, Dysart, aki meg mindenki oldalán áll, és egymásnak akarja ugrasztani a királypártiakat és a forradalmiakat. Sovay és "barátai" pedig erre rájönnek, és csúnyán belekeverednek mindenféle kalamajkába.

Nem tudom, hogy történelmileg mennyire állja meg a helyét egy-egy mozzanat a könyvben, szerintem a francia forradalomról szóló tételt ne ebből tanuljátok meg. A történet kliséktől hemzseg, rengeteg helyen megírták már, más-más formában, apró változtatásokkal. Kalandregény, szórakoztató, kicsit ifjúságivá áthajló történet.

Sovay a maga nemében szimpatikus volt, de nehezen tudom elhinni ezt a fajta viselkedést abban az időszakban. Nem találtam korhűnek ezt a szabadosságot, bátorságot egy 17 éves lánytól, még akkor sem, ha vidéken nőtt fel, női társaság híján. De adott egy kis fűszert az egésznek a jelleme. Persze azért eladósorban levő hölgyről van szó, aki gyönyörű, most bontakozik ki nőiessége, és amerre jár, csak hódolókra bukkan. Rejtetten, kalandos útján, még a Guillotine árnyékában is a szerelmet keresi. Na nehogy azt higgyük, hogy romantikus regényről van szó, mert egyáltalán nem, de azért a női főhős csak elnyeri jutalmát a könyv végére.

Én most pont ennyit vártam a könyvtől, amit kaptam, se többet, se kevesebbet. Szeretem ezeket a kalandregényeket, még akkor is, ha tudom, mi fog történni az adott szitu megoldásaként, de rettenetes nagy segítség egy hosszú nap után ellazulni, vagy éppen a nyaralás alatt kikapcsolódni. :) Ennek tudatában kezdj bele. ;)

Celia Rees: Sovay. Orlando Stúdió Kft, 2010.

Nincs jobb annál, mint egy történet következő epizódját ott olvasni, ahol a korábbinak egy szeletkéje játszódott. Mert ezt történt most velem kedves olvasóim, a fenséges Abbázia tengerpartjáról utaztam vissza a könyv lapjain a téli Ókanizsára. Csak aztán jövőre nehogy az apró bácskai falu legyen a nyaralásom úticélja. :)

Na szóval megérkezett végre a várva várt Dávid Veron sorozat legújabb kötete, A borostyán hárfa, melyben Ókanizsára térünk vissza, méghozzá nem kisebb aprópóból, mint Veron legjobb barátnőjének, Annusnak az esküvőjére. Veron két év után tér vissza szülővárosába, már olyan nagyvárosi jegyeket is magán hordva, mint az a gyönyörű kék kalap, vagy a divatos szoknya. Persze nem állja meg, hogy a vonaton ne fülelje le Sir Sherlock Holmes módjára az ő kupéjába ülő felettébb furcsa kinézetű urat, akiről mint később kiderült, rossz diagnózist állított fel a mi zsurnaliszta (imádom ezt a kifejezést) palántánk, és csak egy Ókanizsára utazó kereskedő, aki filmekkel házal. De nem lenne krimi, ha nem történne meg az a bizonyos haláleset, ami talán nem is az első? Veron pedig azon kapja magát, hogy az első számú gyanúsított lesz az ügyben. Ennek ellenére sem adja fel a nyomozást, pláne, hogy nem csak ő, de más ártatlanok is érintettek lesznek az ügyben.

Ókanizsa álmos városkájában annyira nem történik semmi, hogy a két évvel ezelőtti haláleseteket a mai napig felemlegetik. Itt senki nem bújhat el, azonnal le van csekkolva a vasútállomáson, és a város pletykaéhes asszonyai mindenkiről lerántják a homály elfedésére szolgáló leplet. Titok nem maradhat leplezetlenül. Az új lakókról mindent megtudni készek, minden apró részletre odafigyelnek, ami majd az ügy felgöngyölítésében is sokat fog segíteni. Néha jól jön a mindent kihallgató, mindenre kíváncsi polgárok szemfülessége.

Veront Budapest kezdi megváltoztatni, komolyodni látszik. Míg az első részben csapongott ide-oda, ment a feje után, azonnal reagált, a második részben pedig kicsit elveszett volt a nagyvárosban, addig mostanra tapasztalatokkal a hóna alatt higgadtan képes az információkat összegyűjteni, és a megfelelő embereket megtalálni a segítségre. Na persze, ha a pálfordulat teljesen bekövetkezett volna, akkor nem született volna meg a karakter. Mert néha, ha az érzelmei vezetik, még mindig képes az önfejűségre, és olyan jelenetekbe keveredik, amitől aztán persze fülig vörösödik. Kiderül az is, hogy azt a Remete Pistát csak nem képes kiverni a fejéből ez a lány, és a szívdobogás és arcpír legfőbb kiváltója is ő lesz.

Szerettem a történelmi kitekintéseket, hogy belehelyezte a világtörténelembe ezt az apró falatkát, és tudtuk, éppen hol járunk. Ez nekem nagyon fontos, utálom, ha találgatnom kell, mikor játszódik a történet. A könyv stílusa továbbra is a gyengém, imádom a szófordulatokat, amik néha igazán viccesre sikeredtek. Plusz még az is, hogy hiába a harmadik részről van szó, egyáltalán nem érezhető a sorozatokon észrevehető ellaposodás, a nyomás alatt készülés során megjelenő klisék sem jelennek meg. Ettől lesz jó és élvezhető ez a sorozat. Ami jó hír, hogy Baráth Kata nem áll le, és már fejben megszületett a következő epizód történetének vázlata, így a jövő évi Könyvhéten talán újra találkozhatunk Veronnal. Amit persze nagyon remélek. :)

Baráth Katalin: A borostyán hárfa. Agave, 2012.

Tudjátok, van az úgy, hogy megjelenik egy könyv, és első ránézésre van benne valami. De aztán lebeszélitek magatokat róla, mert azt hiszitek, nem lesz olyan jó. De lépten-nyomon szembe találkoztok vele az utcán, a neten, vagy a Zenka blogjában, és csak nem bírtok magatokkal, és megszerzitek. Először csak kívülről barátkoztok vele. Nagyobb, mint gondoltátok (nem is fért bele a könyvtartómba), és vastag is, és fekete a széle, ráadásul egy piros könyvjelző kandikál kifelé. A borító persze gyönyörű, és emlékezetes (a könyvhétre vittem magammal kölcsönbe a könyvet, és amíg nálam volt a kezembe, egy kiscsaj felsikoltott, amikor meglátta... - csak hogy mennyire felismerhető a könyv messziről). Meggusztálva külső adottságait, először ütöd fel a könyv fedelét, szépen, lassan, mert egy új könyv csak egyszer nyikorog, és azt elmulasztani vétek. A könyv eljátszotta rövid nyitányát, és nincs más hátra, mint elkezdeni olvasni.

Képzelj el egy olyan világot, amit elképzelni sem tudsz. Mindez egy cirkusz, ahol minden fekete-fehér, és ahol tapintani lehet a varázslatot. Csak mi tudjuk, hogy valódi varázslatról van szó, mert mi bennfentesek lehetünk, és beavatnak minket. Együtt kuncoghatunk az előadókon, hogy már megint milyen jól megtévesztették a látogatókat, akikkel azt kell elhitetni, hogy amit látnak, az csak szemfényvesztés, és nem maga a valóság. Ebben Celia és Marco siet a segítségünkre. Két gyerek, akik annyit tudnak, hogy varázslat útján kell egymással párbajozniuk, de nem ismerik egymást, nem ismerik a helyszínt. Persze idővel rátalálnak a másikra, az is kiderül, hogy a helyszín nem más, mint maga a cirkusz. És sajnos arra is rá kell jönniük, hogy a párbajnak egy kimenetele lehet, az, hogy egyikük meghal. A fiatalok persze szerelembe esnek, és egymásnak örömet okozva állják a párbaj pillanatait, közben azon mesterkednek, hogyan is úszhatnák meg azt a bizonyos végkifejletet.

Imádok elvarázsolva lenni, és ezt Erin nagyon könnyen elhitette velem. Tudtam, hogy el vagyok varázsolva, de mégis néha úgy éreztem magam, mint egy átlagos néző, aki csak szemfényvesztésnek hisz mindent. Minden egyes cirkuszi sátor magában hordozott valami csodát, valami újat, amit a gyönyörű írásmóddal egyszerűen el tudtam képzelni. Az egészben volt egyfajta titokzatosság, amivel - és most lehet, hogy nem értetek egyet, meg nem is akarok párhuzamot vonni, mert semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz - szóval amivel Murakaminál találkoztam. Az az érzés, amikor rengeteg bennünk a miért, és a kétely, és néha szerintem az íróban is, de mégis olyan magabiztosan fogja a kezünket, hogy tudjuk, ez így igaz, ahogyan van, és határozottan kövessem őt, mert úgyis elérünk a végére, annak ellenére is, hogy részletekbe menően ismernénk minden ok-okozatot. Murakaminál persze ez néha még kérdéses, és az Éjszakai cirkusz esetében is maradtak bennem kivitelezési kérdések. Mert itt nem a miért és a hogyan a lényeg, hanem az, hogy olvassuk, és higgyük el úgy, ahogy az le van írva. Ezt persze lehetne kidolgozatlanságnak is mondani, de nem ebben az esetben, higgyétek el. :)

A szereplők között kibontakozó szerelem is annyira finom. Nincs túlcsicsázva, nincs túlbonyolítva, nem rí az egyik oldalakon keresztül a másikért, meg a másik sem az egyikért. És ki ne akarná, hogy felforrósodjon a levegő és ezüstös szikrák szálljanak a levegőben, amikor a párja megérinti.

A történet felépítése is varázslatos. Figyelnünk kell az időpontokra, mert változnak az idősíkok, néha itt, néha ott vagyunk ugyanazokkal a szereplőkkel. Két fő szálat lehet megkülönböztetni, és a két szál folyamatosan közelít egymáshoz, míg a végére egymásba nem forrnak, és egymás mellett haladnak tovább.

Szóval a cirkusz él, és élni fog. Mindegy ki tartja életben, mindegy kik játszanak benne, önállóan tud szereplővé válni. Ahogy Zenka mondta, és erre csak akkor jöttem rá, amikor olvastam, hogy itt a főszereplő egyedülálló, és nem megszokott, és nem személy, de mégis élőlény. Nem más, mint ... A cirkusz. Ezzel a "húzással" egy roppant egyedi könyvet volt szerencsém olvasni, és én nagyon szeretem az egyedi olvasmányokat. :)

Erin Morgentstern: Éjszakai cirkusz. Libri Könyvkiadó, 2012.

Az utóbbi időben volt pár olyan kötet, amiről nem született bejegyzés időhiány miatt, de ma keresztanya lettem, és rájöttem, hogy a teraszon ülve, hosszabbítóval rásegítve, élvezve a madárcsicsergést, és röhögni a macskán, ahogy nekifutásból próbálja negyedóránként levadászni a galambot a fűzfáról - persze már a galamb is röhög rajta -, ugyanúgy lehet bejegyzést írni, mint benn a sötét szobában. Így hála ennek a felfedezésnek, most négy jó könyvről kaptok egy kis ízelítőt. Az első kettő ráadásul Várolistacsökkentős volt.

Az első könyv Vaszary Gábortól Az ördög nem alszik. Ezt egyszer a tévében kaptam el színpadi darabban, de akkor is csak a végét, így sok újdonsággal nem szolgált nekem a könyv, de mégis, Vaszary könnyedségét azért szeretem, mert nem kell hozzá sok agy, de mivel régi, mégis úgy érzem, hogy igényes irodalmat olvasok. Ami persze vicc, de azért mégis jó érzés. :) A sztori is nagyon egyszerűcske volt: adva van egy angol öregúr, aki a komornyikjával éldegél egymagában omladozó kastélyában. Egyszer megunja ezt az unalmat, és kitalál valami nagyon vicceset, és beindulnak a bonyodalmak. Mivel az elejétől kezdve tudjuk miről van szó, nem az a lényeg, hogy a végén kiderül a turpisság, hanem az, ahogyan az "áldozatok" eljutnak a megoldásig. Bénáznak, még jobban megkavarják a szálakat, mi közben hasunkat fogjuk a szórakozástól, és jól érezzük magunkat a könyv oldalain keresztül. Könnyed nyári olvasmány, hogy stílusos legyek, akár a tóparton is.

A következő beszámoló Anne Shirley krónikájának második állomásáról fog szólni.

Anne ugyanis kilép az iskolapadból, és tanítani kezd. Teljesen más elvárásoknak kell megfelelnie, hirtelen fel kell nőnie. Persze a felnőtté válás nem történhet egyik pillanatról a másikra, így a jól megszokott bakik még-még felbukkannak. Még most is eszembe jut a sztori, amikor a szomszéd tehenét adta el, mert azt hitte a sajátja, aki újra beszökött a szomszéd veteményesébe. :) Megismeri a felelősség fogalmát, hogy tanító lévén másokra is kell ügyelnie, és megismeri a konokságot, ráadásul még a nép haragját is. Az első kötetnél azt mondtam, ez nekem túl kislányos. Itt már azt mondtam, hogy alakul, de még nem az igazi. Előfordultak fejezetek, amiket untam, mert nem igazán érdekelt, de máskor teljesen odavoltam a gyönyörűségtől. A leginkább ebben LMM stílusa, teremtett világa segített, főleg az a jácint, vagy nárciszmező, na meg az eldugott kis ház az erdőn túl, ami olyan tipikusan mézeskalács házikó. :) Folytatom tovább Anne történetét, na persze, ha Pöfivonat most nem felejti el nekem elhozni a Könyvhétre. ;)

A nagy Hoggarty gyémánt viszont megérdemelt volna egy teljes bejegyzést. A Könyvfesztiválra utazva olvastam el ezt a rövid történetet, és annyira igaz még ma is a mondanivalója, hogy csak pislogtam utána. A főhösünk (már nem emlékszem a nevére, és lusta vagyok felmenni az emeletre a könyvért:), szóval a főhösünk egy banki alkalmazott, mondhatni egy senki. Van neki egy gazdag nagynénje, aki pénz helyett inkább a családi örökséget, a nagy Hoggarty gyémántot ajándékozza neki, és rá is parancsol, hogy hordja azt. Mit tesz a látszat az emberrel? Máris felfigyelnek rá, és hirtelen olyan körökben lesz járatos, ahová eddig még álmában sem merte betenni a lábát. Persze tetszik neki is a játék, hogy lassan az iroda első számú embere lesz, és a bank igazgatójához járhat vacsorára, és a legfelsőbb körök páholyából nézheti a legújabb színházi előadásokat, vagy éppen egy fényes bálon vehet részt. A nők persze omlanak a lábai előtt. De főhősünk gyors magasra jutása biztos háttér nélkül nem állhat sokáig stabilan, és gyors bukás lesz a vége. Ami nekem erről a könyvről eszembe jutott, az az, hogy mennyire a látszatnak élünk, mennyire ügyelünk arra, hogy a szomszéd mit gondol rólunk, mások mit beszélnek rólunk. Mert állhat egy gyönyörű autó a ház előtt, ha minden más romokban hever. (És tisztelet a kivételnek, mert azok ilyenkor mindig előjönnek:)

Aztán a legutolsó könyv Joanne Harris volt, a Szent bolondok. Harris-szel tudva levő, hogy hadilábon állok, de amikor könyvet kerestem, ez éppen a kezembe ugrott. Egész idő alatt nem tudtam eldönteni, hogy ez a könyv engem bosszant, vagy érdekel. Bosszantott a kolostor lakóinak naívsága, hogy Juliette nem mert lépni, hogy nem mert szembeszállni igazi ellenségével. Ugyanakkor érdekelt, hogy mi vezérli LeMerle-t, mi az indítéka, és végeredményben mi is fog kisülni belőle. Voltak pillanatok, amikor nem éreztem, hogy ez engem továbbra is érdekel, de máskor meg nem tudtam letenni. Elgondolkodva, ha ez volt az írónő célja, akkor teljes mértékben elérte nálam, és a cél közepébe talált, ha nem, akkor inkább nem tetszett a könyv. Viszont, és ami meglepett, hogy elkezdtem felfedezni Harrisnek azt az óvatos varázslatosságát, amit mindenki emleget. És nem ezt kerestem a könyvben, hanem az olvasás során találtam rá, hogy valami nekem tetszik benne. Később gondolkodva éreztem rá, hogy ez az a valami. :) És ez egy jó dolog.

Aki olvasta ez előző két (1, 2.) kötetről a véleményemet, az el tudja képzelni, mit éreztem, amikor a Könyvfesztiválon egymás hegyén-hátán, megpillantottam a piros borítós gyönyörűséget, és amikor a kezembe vehettem a trilógia harmadik kötetét. A vonatra direkt egy aprócska könyvet vittem, A nagy Hoggarty gyémántot, hogy miután hazaérek, belevethessem magam. Aztán persze nem úgy alakult a vasárnap, hogy elkezdhessem, így maradt a hétfő. A reggeli buszozást azzal töltöttem, hogy felelevenítettem az előző két rész tartalmát magamban, hogy cselekményében szintre hozzam magamat. Annyira beizgultam a visszaemlékezéstől, hogy nem bírtam ki és olvasni kezdtem. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én reggel nem bírok olvasni, mert nagyon gyorsan elálmosodok, és bealszok. Szóval totál kómásan húztam végig a napot, de hazafelé újra belemélyedhettem a történetbe. Az egyszer biztos, hogy a trilógia kötetei között nem célszerű Murakami más könyvét olvasni, főleg nem A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvet, mert párhuzam húzható a könyvek között (és itt most nem a szokásos murakamis elemekről beszélek), és roppant kellemetlen, amikor összegabalyodnak az amúgy is kusza szálak. De azért győzött a történet sodrása.

A cselekményről a harmadik résznél nem szerencsés szót ejteni, főleg, hogy alapvetően az alapszituáció halad párhuzamosan az összefonódás felé. Ugyanott folytatjuk tovább, ahol korábban abbahagytuk, még azok a szokásos kisegítő visszaemlékezések is olyan minimálisak, hogy csupán a kósza emlékezetünkre kell hagyatkoznunk. Egy újabb tanulság, hogy egyhuzamban olvasandó a három rész.

Murakami korábban olvasott könyvei vagy a szerelem vagy a misztikus realizmus vonalán mozogtak. Éles vonalat tudtam húzni, hogy melyik-melyik csoportba tartozik. Az a következtetés is megfogalmazódott egyszer bennem, hogy a szerelmeseknek van végük, a misztikusoknak meg nincs. Murakami most eljutott arra a szintre, hogy a kettőt ötvözte, és "normális" véget adott neki. Az utolsó oldalakig féltem, hogy befejezés nélkül maradok, de valahol ezt vártam is. Olyan murakamis lett volna. Mondják, hogy ez az író nagyregénye, a munkája csúcsa, amit így is éreztem az első két kötet alatt. Ez a harmadik nekem egy kicsit hatásvadász volt, mintha rakattak volna bele olyan elemeket, amitől úgymond eladhatóbb lesz a könyv. Ettől függetlenül én végigizgultam ezt a részt is, csak ottmaradt valami kellemetlen szájíz az utolsó oldalon, az utolsó pont után. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam, és ilyenre akarta írni.

Az alapötletet amúgy zseniálisnak találtam, imádtam a megfoghatatlanságát, hogy addig olvashattam, amíg úgy nem éreztem, elhiszem, amit olvasok. Már én sem lepődtem volna meg, ha két hold van az égen, ha a Könyvhétre megjelenik a Légből szőtt gubó magyar fordításban. :) Voltak benne olyan szép hasonlatok, amiket úgy szeretek, és volt benne macska, meg klasszikus zene, meg szép nők, meg kaja, meg fül, meg kék, meg erős emberi kapcsolatok. Azt a pici negatívot leszámítva én nagyon szerettem olvasni, és tuti, hogy újraolvasós a könyv, ha egyszer eljutok arra a szintre, hogy könyvet újraolvasok. :)

Szóval a trilógia abszolút tanulsága: Murakami imádóknak kötelező, és az tuti, hogy ez után bármelyik másik kötete csak átlagos lehet.

Murakami Haruki: 1Q84 3. kötet. Geopen Kiadó, 2012.

... hogy Murakaminak célja van azzal, hogy behozott egy harmadik szálat is a történetbe. Egyelőre persze nem értem (nem lenne Murakami, ha érteném), és mivel nem értem, ezért értem, hogy miért nem értem (ne aggódj, ha te sem érted). Szóval szerintem össze fogja kötni a két szálat ez a harmadik, vagy mégsem?

És annak is biztos célja van, hogy baromi lassan folyik a történet, és mindezek ellenére igazi élmény belemélyedni nap, mint nap egy kicsit, de azért értitek, nem?

Szóval remélem, hogy nem lesz ez a történet elszúrva, úgy istenesen, mert akkor harapok. Ja, és egy jó tanács: ne olvasd el a három kötet között A határtól délre, a naptól nyugatrát, mert az alapötlet tuti innen származott, és néha úgy bele lehet kavarodni, hogy ki-kivel van, hogy csak a világ legügyesebb halászháló-bogozója tudná kibogózni a szálakat, és ilyen ember szerintem nem mindenkinek lakik a szomszédjában, de még a szomszéd utcában sem.

Képzelj el egy olyan világot, ahol minden lehetséges, ahol minden előfordulhat. Egy olyan világot, aminek csak a képzeleted szabhat határt. Mit csinálnál egy ilyen világgal? Tótágast állnának a fák, visszafelé járnának az emberek? Esetleg háziállatként unikornis terjedt volna el a kutya helyett, aki még beszél is hozzád? Vagy mit szólnál ahhoz, ha egyszer csak bekopogna hozzád valaki, majd felfújna helyetted egy hasonmást gumiból, és elvinne magával síneken guruló otthonába? Ahol van egy beszélő, kissé mogorva kecske, egy feneketlen ház végenincs kuplerájjal berendezve, és egy rejtélyes város, aminek a létezését titkolni próbálják előled, és ahová a szüleidet is vitték, mert helyettük ugyancsak gumiemberkék vannak már rég.

Naná, hogy ilyen helyzetben furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet abban a városban, na meg azért is piszkosul érzed magad, mert eddig nem vetted észre, hogy a szüleidet már ezer éve kicserélték valami másra, és eszedbe jut, hogy akár aggódhatnál is értük. Ilyen esetekben jön meg az ember bátorsága, és dönt úgy, a végére jár a titkoknak, na meg persze kiszabadítja a szüleit. Ez történik Zalánnal is, aki egy felettébb kíváncsi természet, és olyan merész, hogy fejest ugrik Dobozvárosba. Dobozváros persze óriási, és minden, a világban elromlott dolog helyett újat gyárt, mert azokat megjavítani már nem érdemes, új kell helyettük. Zalán képzelete nem szab határt a tetteinek, és nem is nézi olyan furcsán az eseményeket.

Pedig van itt tószerelés, hidraulikus emelővel felemelve, aminek a medréből a szemetet összehajtogatva zsebre is lehet vágni. Aztán jönnek a vízimanók, akik először vérszomjas fenevadnak tűnnek, de idővel kiderül, hogy van egy cuki szőrös rokonuk is, Kolompóc. Itt lehet a felhőkön lovagolni, és rájuk parancsolni, ha villámokat szórnak. Sínen közlekedik Székláb (ja, hogy róla még nem ejtettem betűt... ő az, aki magával viszi Zalánt, és aki a világot toldozza-foltozza, egyfajta istenség a szétesni akaró univerzumban), szóval sínen közlekedik Székláb otthona, ahol a szobák lehet, hogy egy edényben vannak, és ahol a szekrényben tehén tanyáz, mindig friss tejet nyújtva. Mindig van étel az asztalon, ki tudja, melyik rumli alól került elő, és ahol minden elveszett dolog otthonra talált (fél pár zokni, játékok), és ahonnan kiebrudalható a por, és ahol van egy tisztaságmániás mosómedve.

A végére, az akciódús jelenetek már az én képzelőerőmet is felülmúlták, de szerencsére annyira nem feszült túl a húr, hogy elveszítsem a fonalat. A mondanivaló, az egymástól való elidegenedés, a környezetszennyezés, a túlzásba vitt termelés egy nagyon érdekes köntösbe bújt, ami nagyon tetszett nekem. Mindig is akartam ilyen tótágas dolgokat kitalálni, de az én agytekervényeim erre sajnos nem képesek. Szerencse, hogy vannak ilyen íróink, akik helyettünk "végzik a munkát", és nekünk csak élvezni kell a learatott gyümölcsöt.

Szóval Lakatos István, minden csodálatom és dicséretem a fantáziádé, le a kalappal a tudományod előtt. És ne fogd vissza magad az írással, ha esetleg van még ilyen a tarsolyodban, akkor szívesen várom.

Lakatos István: Dobozváros. Magvető, 2011.

a kedvenc könyveknek jelölt könyveket újra elolvasom (na persze ha nyugdíjas leszek). Rápillantottam a molyon a kedvenc könyvnek jelölt könyveimre, és végigmazsoláztam, hogy vajon melyik miért került fel az arra érdemesek listájára. Nagy részére azonnal rávágtam, mit imádtam benne, miért jelöltem kedvencként, de van közte pár olyan, amit a mai fejemmel nem nagyon értek. Például ott van Cecelia Aherntől a Where rainbows end. Az első olyan könyvek között szerepelt, amit angolul olvastam, de egyáltalán nem emlékszem, hogy mi fogott meg benne annyira. Talán az érzés, hogy Angliából hozam haza a könyvet, és mert sikerélményem volt az angolul olvasás miatt.

Aztán van olyan, hogy Gárdonyi Géza A világjáró amerikaija. Arra emlékszem, hogy egy nyáron a munka közben olvastam ki ezt az aprócska történetet. Szerintem azt díjaztam a kedvenceléssel, hogy Gárdonyinak egy nagyon vicces, és a konvencióktól teljesen különböző arcát ismertem meg.

Méhes Györgynek két könyve is felkerült erre a listára. Azóta sem próbálkoztam vele, pedig akkor az év felfedezettjének neveztem ki, és be is szereztem tőle még három könyvet. Kacérkodom vele természetesen, mert összességében jó érzésekkel emlékszem vissza Méhes stílusára, de ma már nem hiszem, hogy kedvenc lenne belőle.

Zilahy Lajos Halálos tavasza is hasonló apropóból kerülhetett fel. A két fogoly tőle örök kedvenc marad (még most is emlékszem, ahogy levett a lábamról már az első oldala a vonaton hazafelé), szerintem így az író érdemelte ki a csillagot.

Vaszary Gábor A szőkékkel mindig baj van könyvére egyszerűen nem is emlékszem. Foszlányok rémlenek belőle, de az érzésre, ami kiváltotta a kedvenc státuszt, nem emlékszem. Pedig akkor ő is abszolút új felfedezett volt. Olvastam tőle azóta több könyvet is, de már nem érint meg annyira, mint akkor megérinthetett.

Elie Wiesel Sonderberg-ügyén sokat kellett gondolkodnom, de aztán meglett, miért került fel. A témája miatt, annak is egy fordított aspektusa miatt: holokauszt egy német katona szemszögéből.

A végén Coelho Tizenegy percét emelem ki. Őt mintha manapság ciki lenne kedvencelni, de akkor, ott mondott nekem valamit a könyv, ami nagyon megérintett. De hogy mit, azt már nem tudom.

Most olvasom a Dobozvárost, és azon tanakodom, hogy kedvenc lesz-e belőle vagy sem. Az tuti, hogy 5 csillagos, de kiérdemli-e az évekre szóló kedvenc státuszt. Az utolsó 50 oldal merőben befolyásolni fogja a döntést persze, de akkor is... nem?

Ti hogy vagytok ezzel? Kedvenc könyveiteket mennyire homályosítják el az évek, és mennyi őrizte meg saját fényét a képzeletbeli dobogó legtetején?

hogy amikor reggel fel kell ébrednem, akkor még nagyon álmos vagyok. A reggel arra a részére, hogy mi történik az ágyból kikászálódás, a macsi fejének megsimizése után addig a pillanatig, amíg a buszon bevackolom magam, hogy újra az álmok mezejére lépjek, nem nagyon szoktam emlékezni. A buszon, utólag azért elmormolok egy imát, hogy a kedves őz barátaim, vagy a kedvenc rókám nem tévedt a kocsi elé a hajnalpír derengő fényében. Szóval úgy szoktam, hogy a reggeli szundizást a buszon fejezem be - tudjátok, ez az az időszak, amikor vasárnap reggel felébredsz, de még nincs kedved kikelni az ágyból, és lustizol kicsit. Aztán az első városba érve felébresztem magam, mert amúgy is nagy lesz a zsivaj, és átváltok egy másfajta álomvilágra. A múlt héten például a Zöldmanzárdos házban pihentem a keleti manzárdszobában, és azt figyeltem, milyen méltóságteljesen adja meg magát a természet az ősznek (mint tavaly nálunk), vagy éppen egy hatalmas nárciszmezőn nyargaltam a virágok között, aztán meg Anne Shirleynek segítettem ebédet főzni, hogy vendégül láthassuk kedvenc írónőnket.

Most meg egy olyan fantáziavilágba csöppentem, hogy azóta is azon pislogok, hogy ezt mégis hogyan sikerül Lakatos Istvánnak kiviteleznie. Elképzelem, hogy csak ül, és eszébe jut az a név, hogy Kolompóc, vagy elgondolkodik azon, hogy milyen lenne, ha csak úgy fel lehetne emelne egy teljesen hétköznapi emelővel egy tavat, hogy bekukkanthassunk a medrébe. Szóval ilyen helyeken téblábolok én hajnalok hajnalán a buszon, és miután leszállok, azon csodálkozom, hogy miért érzem úgy, hogy Zalán és Székláb csak egy szereplője volt egy nagyon érdekes álmomnak?

Cabré könyvével akkor találkoztam, amikor egyszer nagyon régen arra kértelek titeket, hogy szedjünk össze kirakós könyveket. Akkor cseri ajánlotta nekem, akivel most egyszerre is olvastuk (amúgy tök véletlenül), csak ő másodszorra, én meg először.

Tinát az iskola igazgatója megkéri, hogy Torenában, a lebontásra váró iskolában gyűjtsön anyagot a helytörténeti kiállításra. A tábla mögött, egy rejtett lyukban Tina talált egy szivardobozt, amiben iskolásfüzetekben Oriol Fontelles levele állt a lányához, akit nem is ismert, de egyszer látta a kis kezecskéjét. Oriolt boldoggá akarják avatni, egy hősi tett miatt, és Tina mindent megtesz, hogy megakadályozza.

A fülszöveg alapján egy nagyon jó történetre számítottam, de amikor 150 oldal után még nem állt össze a kép, elkezdtem aggódni. Ugyanis Cabré a kirakósnak a képtologatós verziójában írta meg a könyvét. De úgy, hogy egy nagy táblában, négy különböző jelenet van, aminek a sarkai össze-összeolvadnak. Ahogy kevered-kavarod a kockákat, hogy a végleges helyükre kerüljenek, és közben a jelenetek egymáshoz érnek, úgy változik a szín akár mondaton belül is. A fejezetek rapszodikusan követik egymást, hol Tinával vagyunk 2002-ben, hol Oriollal a '40-es években, hol Elisenda asszonnyal a 20. században akárhol, hol Oriol boldoggá avatásán. Mindeközben az is előfordul, hogy az egyik bekezdésből átérve a másikra, röpke pillanatok alatt újra időt utazunk. Mindezt megfejelve néha a mondat eleje sem ott játszódik, ahol a vége befejeződik. Namármost ez baromi idegesítő tud lenni, amikor csak arra vágysz, hogy bambulj ki a fejedből, de ne unatkozz, tehát csinálj valamit, mondjuk olvass, és közben kikapcsolódj. Ilyenkor ezt nem lehet olvasni. Szigorú odafigyelést igényel, mert rengeteg szereplőt kell megjegyezni, és a történet egy-egy elcsepegtetett szálára is emlékezni kell mondjuk száz oldal múlva, amikor éppen folytatja azt az időben, vagy éppen megelőzi, mert nem lineárisan mozgunk a szálakon, hanem össze-vissza. Ha ezt nem tudjuk követni, akkor jön a "most-mi-van?" arckifejezés.

Mindemellett zseniális ahogy ezt Cabré összerakta, és van a könyvben valami, ami megfogott, mert két hét alatt kétszer is álmodtam a könyvvel. De ezt leszámítva nagyon vártam, hogy vége legyen, mert idegesített a stílusa, a rengeteg ismétlés, az összes vakvágány, ami irreleváns volt a történet szempontjából. Folyamatosak voltak az ellentétek a könyvben, a szegénység-gazdagság, boldogság-szomorúság, igazság-hazugság, élet-halál, stb. A mondanivalója, amit kaptam a könyvtől annyi, hogy nem minden az, aminek látszik, és pénzzel és hatalommal bármi elintézhető.

Gondolkodtam, hogy érdemes lenne-e újraolvasni a könyvet, de arra jutottam, hogy másodszorra sem érdekelne annyira, mint elsőre, így valószínűleg nem fogok vele időzni többet.

Jaume Cabré: A Pamano zúgása. Európa Könyvkiadó, 2006.