joeymano

Mert Nima kitalálta, és mert még nem lőttem le a molyon, hogy mit olvasok, úgyhogy most kitalálhatjátok, hogy mit olvasok.

Spanyolországban járok a könyv lapjain, egyszer a második világháború elején, vagy a végén, vagy aztán a jelenig akár minden évtizedbe bele-belekukkantok. Van benne Franco imádat, meg falangisták, meg egy legenda, ami szerint halál vár azokra, akik meghallják azt a bizonyos zúgást. És most sokat elárultam. :)

Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájának első része megnyert magának, ha még valaki emlékszik rá. Tetszett az alapszituáció, tetszett a megvalósítás. Olyan szereplőket sorakoztatott elénk, akik valóban emberien viselkednek, szinte úgy, ahogy mi tennénk, ha rájönnénk, szellemeket látunk. Nem volt benne nyálas szerelmi törtetés, amitől sokszor a falra tudok mászni. A végére érve, pedig kíváncsi voltam a folytatásra. Úgy voltam vele, ha ezek az alapok továbbra is fő alkotóelemei lesznek a könyvnek, akkor abból rossz nem sülhet ki.

A trilógia második részéhez értünk, így a történet pici szelete is spoilerveszélyt jelenthet.

Az előző kötet végén a szökni próbáló csapatból Chloét és Torit elkapták, és egyenesen a kísérletek helyszínéül szolgáló épületbe szállították őket, ahonnan nehezebb a szökés. Chloé rájön, hogy ők mind valójában egy genetikai módosítás áldozatai, és ennek köszönheti különös képességét is, hogy szellemeket képes visszaküldeni testükbe, vagyis egy nekromanta. Rájön arra is, hogy azonnal el kell tűnniük a helyszínről, mert a kísérleti alanyokat likvidálni akarják. Chloénak és Torinak sikerül megszökniük, csatlakoznak Derekhez és Simonhoz, hogy nyakukba vegyék az országot és megmeneküljenek a likvidáció elől.

Legfőbb problémám az volt, hogy nem emlékeztem mindenre kristálytisztán az előző kötetből. Az írónő sajnos nem is segített túlzottan feleleveníteni a történteket, néha egy-egy, a történetvezetés szempontjából nem annyira releváns részt megismételt. De lényegében az emlékeimre és ezekre az elcsepegtetett történetfoszlányokra támaszkodva sikerült összeraknom az előzményeket. Miután ezzel rendben voltam, átadhattam magam az élvezeteknek. Azonban ennek gátat szabott egy s más. Leginkább azt éreztem, hogy ez egy trilógia második kötete. Nekem túl sok volt a hirtelen (egy idő után már kiszámítható volt ezeknek a hirteleneknek a felbukkanása), folyton történt valami fordulat, amiben hőseink pácba keveredtek, és újra és újra ki kellett mászniuk belőle. Mintha az írónő készakarva szúrt volna ki velük és újabb akadályokat gördített eléjük, mint egy számítógépes játékban (most hirtelen a Mario jutott eszembe, amikor folyton jönnek a gombák, meg a sünök). Úgy éreztem, hogy csak ki akarja tölteni az oldalakat, mert trilógiát írt, és ahhoz kellenek ezek az izgalmasnak szánt fordulatok.

A szereplők megtartották jellemvonásaikat, továbbra is "emberként" viselkedtek, még ha szupererejük is volt. Négy, egyéniség próbál összekovácsolódni egy krízishelyzetben. Chloé  próbálja irányítani a többieket, de rá kell jönnie, hogy folyamatosan a határaiba ütközik, amit nehezen tud átlépni. Ha át is lépi, annak rossz következményei vannak. Mégis felvállalja cselekedeteit, kész tanulni hibáiból. Derek változik a legnagyobbat a történet alatt. De talán nem is változásnak nevezném, hanem inkább beengedi az olvasót a saját világába, engedi magát megismerni. Eddig buta, nagydarab állatnak gondoltuk, de most rájövünk, hogy igazából egy értelmes emberi lénnyel állunk szemben. Simon és Tori semmit sem változtak. Simon laza, Tori pedig egy HP. Miután csalódik a szüleiben kész fordulatot venni ő is, így jellemváltozás nála is elindul.

Az írónő sikeresen elrejtett további megoldásra váró titkokat a könyvben, aminek a kibogózásához szükség lesz a harmadik kötetre. Azt már látom előre, hogy izgalmakkal teli lesz az is. Lesz benne menekülés, lesz benne ütközet, talán egy-két fegyver is elsül. Lesznek véráldozatok, és természetesen lesz egy vékonyka szerelmi cérnaszál is. Mivel a középső részen már túl vagyunk, biztos vagyok benne, hogy a befejező rész nagyon jó lesz.

Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

A holokausztról szóló történetek az egyik kedvenc témám, akár valóság, akár fikció. Ezért is nyerte el az érdeklődésem de Rosnay regénye is. Az Arany Pöttyös könyvekkel pedig eddig nem nyúltam mellé.

Julia Párizsban élő amerikai, aki hozzáment a francia nők álmához, egy magas, jóképű, tökéletes testű és modorú franciához. Julia újságíróként dolgozik egy amerikaiaknak szóló magazinnál. Jelenlegi témája az 1942-es Vel d'Hiv-i razzia eseménye, melynek hatvanadik évfordulójára készül megemlékezés. A francia rendőrség több ezer zsidót, férfiakat, nőket és gyerekeket terelt össze a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan Párizs környéki munkatáborokba, majd Auschwitzba deportálják őket. Így történt ez Sarah családjával is, aki a francia rendőrség megjelenésekor öccsét, Michelt a falban rejtőző szekrénybe zárta, és megígérte neki, hogy visszamegy érte. Julia belebonyolódik a kislány életébe, miközben nem is sejti, hogy férje családja milyen titkokat rejt.

Az elején két szálon fut a történet, Julia és Sarah világában időzünk felváltva, fejezetről fejezetre. Az események előrehaladtával egyre jobban egymásba bonyolódnak a szálak, a múlt fejezetei kiegészítik a jelen kutatásait. Mindeközben belelátunk egy modern nő házaséletébe, annak minden boldogságába és vívódásába.

A holokauszt mindegy melyik országban történt, mindenhol borzalmas. A valóság nyomasztó és felkavaró, főleg, ha olyanok is érintettek a dologban, akiktől alapból távol állt a dolog, de egy megfelelési kényszer hatására cselekednek úgy, hogy azt a mai napig nem szívesen emlegetik, mert tudják hogy bűnösök. A másik oldalon sokszor foglalkoztatott a dolog, hogyan tudtak élni a túlélők, meddig voltak képesek elviselni azt, ami történt velük. Egyáltalán lehet-e élni ekkora teherrel, és volt-e egyáltalán élet még ezekben az emberekben? És azokról miért nem esik szó, akik mindezt végrehajtották? Ők miért vannak csöndben, utána miért nem vállalták fel azt, amit tettek? Persze, akkor már nem volt "menő". Engem viszont érdekelnek a miértek.

A Sarah kulcsa ennek támaszt emléket, hogy tudjuk, hatvan évvel a történtek után is van befolyása az emberek életére a borzalmaknak. Még akkor is, ha közvetlenül nem vagyunk érintettek az ügyben. Mégis azt mondom, hogy de Rosnay túl eladhatóvá akarta írni ezt a történetet, a második felében a könyvnek szinte nem szólt másról, csak arról, hogy Julia megnyugvást találjon. Önző érdekek fűzték már a nyomozáshoz, ami során kliséket alkalmazva jutunk el a megnyugváshoz. Néha nem éreztem a két témát egymáshoz illőnek, Sarah sorsa már csak másodlagossá vált Julia elsődleges célja mellett.

Azért mindenképpen megérte elolvasni a történetet, hogy a történelem ezen francia fekete foltjáról tudomást szerezzek. Az írónő ehhez jó témát, jó háttértörténetet talált, csak egy kicsit túlírta az én ízlésemhez képest. A stílus gördülékeny, könnyen olvasható, ami egy ilyen súlyos témánál kiemelten fontos szerintem.

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Murakami Harukit úgy tudom elképzelni írás közben, hogy fog egy cetlit, arra felírja a következő szakavat: kék, macska, dzsessz, klasszikus zene, gyönyörű nő, gyönyörű nő kék ruhában, apró fülek, kaja, szex. Aztán vesz egy alapszituációt, azt elkezdi alakítgatni. Az alakítgatás közben rájön, hogy lehetne úgy is folytatni, hogy... ezt gyorsan lejegyzeteli, majd következő könyvében felhasználja - az alapszituáció, egy fiú és egy lány, akikre egy érintés egész életre szóló emlék marad, majd elkezdik keresni egymást... erős párhuzamot lehet vonni az 1Q84-el. Talán ebből született, ki tudja.

Szóval miután lejegyezte következő könyve főbb sarokpontjait, írja tovább a történetet. Néha rátekint a cetlijére, és eszébe jut, hogy átsétáltat az úton egy macskát, majd egy laza mozdulattal kihúzza a cetliről. És így halad szépen sorban. Van, hogy elfelejti beszúrni, így gyorsan, egy mondatban, akár három hozzávalót is belehelyez, és megyünk is tovább.

Ez ugyan elég undoknak hangzik, de Murakami varázsa pont ebben a kiszámíthatóságában rejlik. Én szeretem ezt. Azt is tudtam, hogy nem lesz vége (bár hozzáteszem, a kiadó kihagyta az utolsó bekezdést, ami miatt tényleg nem volt vége. ez már a második ilyen húzása a kiadónak, először a Birkakergetőből hagynak ki egy fejezetet, most meg ez... szerencsére a molyon, az értékelések között rá lehet bukkanni az angol szövegre).

Hadzsime 12 éves, és egyke. Új lány költözik a szomszédba, Simamoto, aki húzza picit a lábát, és szintén egyke. A testvérnélküliek abban az időben vonzották egymást, mert mások voltak, mintha testvérük született volna. Együtt jártak iskolába, együtt tanultak, együtt hallgatták Simamoto apjának lemezeit. Egy nap megérintik egymást, amivel egy kimondhatatlan és megmagyarázhatatlan kötelék keletkezett kettejük között. Egy nap Simamoto elköltözik, a fiú pedig nem megy utána, pedig megtehetné, mert alig pár megállóra költözött csak. Sosem teszi meg ezt az utat, és élete laposan, de elkezdődik. Unalmas húszas évei után megházasodik, gyerekei születnek, menő bártulajdonos lesz. És egy nap valaki felbukkan az egyik bárban...

Tudjuk-e a döntéseink pillanatában, hogy azok jók-e? Meddig kell várnunk, hogy rájöjjünk, elrontottunk valamit? Ha elrontottunk, érdemes-e a mi lenne ha... világában élnünk? Mi kell ahhoz, hogy a rossz döntéseink árnyékában értékelni tudjuk a meglévő javainkat? Mi az a pont, amikor megtanuljuk értékelni a jelent, és kilépünk az árnyékból a fénybe?

Ilyen kérdések jutottak eszembe a könyv olvasása során. Mert a múlton nem érdemes már rágódni, a jelent kell úgy megélni, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki belőle. Én ezt kaptam a könyvtől. Nem a legjobb regénye, a misztikusabb vonalát jobban szeretem, de életművéhez ez a könyv is hozzátartozik. Úgy veszem észre, hogy a romantika nem áll olyan jól Murakaminak, mint a misztikum, bár a Tánc, tánc, tánc, ami ennél későbbi regénye, már kezdett alakulni.

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra. Geopen, 2007.

Mondják a könyvben a hírre, hogy létezik egy ember, aki láthatatlan. Én, ha láthatatlan lennék, tuti azt csinálnám, hogy irtó fontos beszélgetéseket, tárgyalásokat hallgatnék ki. Teszem azt két miniszterelnök között, akik éppen a két ország közti viszályokat akarják megoldani, vagy bizniszt akarnak kötni. Aztán meg megnéznék csuda híres embereket, hogy mit csinálnak, amikor éppen nem híresek, hogy félnek-e a pókoktól, vagy titokban zugcsokievők-e. Mert én nagyon kíváncsi ember vagyok, és minden érdekel. Aztán meg csinálnék olyat is, hogy a kastélyokban nem csak a látogatható helyeket nézném meg, hanem belopóznék a látogatók elől elzárt helyekre is, mert az sokkal érdekesebb.

De mindezt csak ideális körülmények között lehet megtenni. Mert télen nagyon hideg van pucéran mászkálni, nem beszélve arról, hogy a hóban utánunk jön a lábnyomunk. Aztán a sáros földön a talpunkra tapadhat a piszok, amitől egykönnyen lebukhatunk. Ha esik az eső, kirajzolódik a körvonalunk. Tehát az ideális időpont egy ilyen kíváncsiskodásra egy szép tavaszi nap, vagy hét, amikor kellemes meleg van, nem esik az eső. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ebben az időben kell olyan dolgoknak történniük, amiket szívesen kihallgatnánk.

Megkérdeztelek titeket, hogy mit tennétek hasonló esetben. Hát mit ne mondjak, mindenki fejében ott bujkál a kisördög, hogy vagy gonoszkodásra használná fel a képességét, vagy saját javakra. Én is így gondolkodtam, szerintem ez teljesen normális. Wells is ezt a vonalat ragadta meg, és főhősünket felruházta tettvággyal, hogy márpedig ő ebből a nagy felfedezésből meg fog gazdagodni, és mindenkit terrorban fog tartani. Egy elnyomott, majdnem albínó tudós fedezi fel a láthatatlanná válás tudományát. Testi fogyatékossága miatt nem ugyanabban az elbánásmódban részesült az életben, mint embertársai. A századelőn egy ilyen teremtmény csak még nagyobb intoleranciának volt áldozata. A képesség lehetőséget ad kitörni. Lehetőséget ad arra, hogy testi fogyatékosságát más színben tüntesse fel, és saját előnyére használja fel. Egy ideig sikerül is neki.

Csak egyet nem értek: hogy lehettek ilyen buták az emberek, hogy próbálták láthatatlanságában elfogni az ürgét, ahelyett, hogy valami nyomot hagyó dologgal leöntötték volna őt magát, vagy a padlót....

H.G. Wells: A láthatatlan ember. Gondolat, Budapest, 1965.

...egy napig láthatatlan lennél? Mire használnád a képességed?

Bejegyzés a könyvről akkor lesz, ha kapok min. 4 választ. :)

..., hogy legyen egy saját tengere, mint a férfiaknak, ahova el tudnak menekülni egy csók után, egy szakítás után. Teremtse meg a saját tengerét, a munkahelyét, ahova elmehet megbékélni, ahol úgy érzi magát, ahogyan ő akarja, úgy viselkedik, ahogy ő akarja, ahol megvigasztalódhat.

Azt is mondták a Mancinak, hogy az első szerelmet csak akkor lehet elfelejteni, ha már egyszer sírtunk a másodikért.

Meg azt is mondták a Mancinak, hogy a 20. században már nem az a nő, mint korábban. És a Manciból egyszercsak lesz Mancimargit, egy okos, ügyes, művelt kezdemény, aki szélsebesen tud gyorsírni, és erre még a Jancsi is felfigyel.

Mert a Jancsi volt az első szerelem, akiért olyan sokáig sírni lehetett. Előtte persze szép volt az élet, minden szombaton irány a fodrász ondoláltatni nyolcvan fillérért, ahol el lehet csenni a vadi új pletykákat, és ami után el lehet menni egy feketére a Komlós Jancsival. Mert a Komlós a Váltóbankban dolgozik, és nagy úr ám ő ott, még a direktor úrral is szokott összejönni egy feketére, egy kártyapartira. De Komlósnak nem ez az ondolált fejű butácska Manci kell.

Manci megtalálja a maga tengerét, és a tengeren viharral szemben remekel a Manci.

Nem kell ám nagy dolgokra számítani a Mancitól, mert ez egy - mai szóval mondva - chick-lit. De mégis különbözik a mai csajos könyvektől, mert ebből lehet tanulni. Persze nyavalyog a Manci, meg azt hiszi, hogy olyan nagyon szerencsétlen, de engedi, hogy megmondják neki, és azt el is hiszi, és képes változni, amitől felnő a Manci, és lesz valaki a Manciból is. Meg amúgy is csupa okosságok vannak benne elbújtatva, hol a lap elején, hol meg a közepén, de van úgy, hogy átnyúlik a következő oldalra is egy picit. És ettől lesz érték ez a kékharisnya, mert a Manci nem nyivákol többet, mert ő tesz azért valamit, hogy többet ne kelljen szenvednie. Mindenki vegyen példát Radó Manciról! Mert hiába írták az 1930-as években a Mancit, ez olyan igaz a mai világban is, mint a csuda.

Bródy Lili: A Manci. Budapest, 1990.

a Mancinak, amikor a kórházban volt, hogy:

"Az érdemel csak éltet, szabadságot,

Ki azt naponta meghódítni kénytelen..."

Csak kár, hogy ez Faust óta, a Manci korszakában és még azóta is igaz. De a Manci ettől erőre kapott, így ma reggel ezzel indítottam a napot, és lásd sikeres is volt a mai nap.

De ez a Manci most olyan jól esik nekem, mint egy jó isler. Mert a Manci igazi nagyvárosi, modern nő, és szeretek vele Budapest utcáin, a századelőn ondoláltatni sietni.

Az egész egy telefonhívással kezdődött, hogy lenne két jegy a premier előtti vetítésre, és hogy elmennénk-e? Én meg leopcióztam, és gondoltam, hogy ha mi nem, majd valamelyik kolléga szívesen elmegy helyettünk. Aztán megnéztem a trailert, és benne volt a cuki fiú A katedrális sorozatból, és 1956 és Anglia, és akkor úgy döntöttem, elcsábítom az uram egy jó kis kebabra. Azzal úgy belakik, hogy kibírja a filmet. Csak háromszor ásított, és ez nála nagy szó.

Szóval a film. Marilyn Angliába érkezik, egy filmforgatás miatt. De nem úgy mennek a dolgok, ahogy Sir Laurence Olivier azt szeretné, Arthur Miller sem élvezi annyira a friss házasságot, és persze Marilyn kiakad. Colin Clark egy gazdag művész család legifjabb sarja, akinek mindene, hogy a filmszakma kamera mögötti oldalán helyezkedjen el. Harmadasszisztensként sikerült pozíciót szereznie a család kapcsolatai révén, majd egy este Marilyn bérelt házának nappalijában találja magát, majd elkezdődik élete legemlékezetesebb hete.

Aztán gondoltam, nem lehet ez olyan rossz könyvben sem. A Libri meg volt olyan kegyetlen, hogy előjegyzésben ingyenes házhoz szállítást ajánlott. Aztán már csak arra emlékszem, hogy telefonál a futár, hogy a megadott címen nem jön ki senki, de aztán volt olyan kedves, hogy elhozta nekem. A következő kép, hogy keresem Emma Wattsont a könyvben. És megtaláltam egy mondatban, amikor megemlítik Colinnak, hogy az öltöztetőlány milyen helyes, miért nem inkább vele kezd? Az első oldal elolvasása után tudtam, hogy ott és akkor el kell felejtenem a filmet, itt most egy másik történet kezdődik.

Colin Clark élete első filmforgatásáról naplót vezetett, hogy egy jó barátjának be tudjon számolni róla. The Prince, the Showgirl and me címmel meg is jelent ez a napló, amiből hiányzott 9 nap eseménye. Azé a kilenc napé, amit megfilmesítettek. Colin 40 év után vetette papírra ezt a másfél hetet a barátjának írt levele alapján. Meg amúgy is, egy ilyenre ki ne emlékezne percről percre pontosan?! Ez a hét annyira zsúfolt volt számára, hogy nem tudott az írással foglalkozni. Utána meg annyi ellentmondás jelent meg a színésznőről, hogy nem merte kockáztatni a hírnevét egy ilyen kiruccanás miatt. Ma már persze senkinek nem fáj, hogy akkor mi történt, sőt.

Nem sokat foglalkoztam eddig Marilyn Monroeval, nem nagyon érdekelt az élete. A filmmel és a könyvvel kicsit beleszagoltam a világába, hogy ki is ő valójában, milyen is volt. Be is szereztem a Van, aki forrón szereti című filmjét is, mert állítólag munkássága sem volt semmi. Persze ilyenkor fontos azt is szem előtt tartani, hogy ötven évvel ezelőtt mást jelentett nagy színésznek lenni. Az ő problémája a mai sztárocskák problémája is. Senkiként indulni, naggyá lenni könnyű, benne élni, bizonyítani az ide vezető érdemet már annál nehezebb. Feldolgozhatatlan a siker, hogy többé nem lehetsz egyedül, hogy nem mehetsz ki anélkül az utcára, hogy ne ismerjenek fel. Monroenak sem sikerült, és talán sokak mellett ez is vezette a végzete felé.

A könyv lapjain megelevenedik az élet. A naplók hordozzák magukban azt a kockázatot, hogy események történnek ugyan az írójukkal, de azt leírni már képtelenek. Colin Clark esetében ezt a kockázat egyáltalán nem futjuk (nem kéne annyit dolgoznom, megártott a szókincsemen), mert nagyon jól ír. A lapok között nem számított, hogy Marilynről olvasok, mert szerettem olvasni.

Ezek után már csak azt mondom, hogy bízom benne, hogy a nagy naplót is ki fogják adni magyarul, mert az is érdekelne. Bookdepositoryn meg nem volt elérhető eredeti példány.

Colin Clark: Egy hét Marilynnel. Gabo, 2012.

Képek innen: http://www.petersfraserdunlop.com/Estates/colin-clark

Nem is tudom, mióta kezdtem bele ebbe a könyvbe. Talán tavasszal, egy újabb olvasni-kell-angolul rohamom után. Aztán mindig csak egy picit vettem elő, alig haladva vele. És most elkezdett ez a dolog igazán frusztrálni. Úgy gondoltam, egy próbát megér, ha nem megy, majd félre rakom. Szerencsére ezzel nem volt gond.

Úgy tűnik, Ahern könyvei engem csak eredeti nyelven találnak meg. Először kezdődött a Where Rainbows End-del, most pedig A Place Called Here volt a sor következő darabja. Sandy Shortt volt a narrátorom, és a vezetőm is egyben a könyv folyamán. Sandy-t baromira izgatta, hogy hová tűnnek el a dolgai, amikor mindig mindent ugyanoda tesz vissza. Még fel is címkézte őket, hogy ha valaki megtalálja, juttassa vissza hozzá. Egy nap, futás közben megtalálja ezt a helyet.

Na jó, Sandy esetében tényleg beteges, hogy mennyi mindene tűnik el. Olvasás alatt gondolkodtam, hogy nekem mim tűnt el szőrén-szálán, de semmi nem jutott eszembe. Általában mindig tudom, mit hova tettem, vagy más mit hova tett. Ennek tükrében mondom, hogy túl sok dolog tűnt el Sandy környezetéből, mintha taszítaná a saját tárgyait. Tetézve a bajait még olyan embereket is keres, akik eltűntek. Egész életét rááldozza olyan emberek felkutatására, akik egyik pillanatban még vidáman sétáltak az utcán, a másikban pedig nyomuk veszik. Mégis, hol van az a hely, ahol a tárgyak, az emberek landolnak.

Ahern megtalálta ezt a helyet. Nem más, mint egy másik világ. Hogy hol van ez a világ, és hogyan lehet odakerülni, nem tudjuk meg. Nem is ez a fontos. Itt megtalálunk mindent, amit valaha elvesztettünk. Egy bőröndöt a repülőn, egy tollat, egy fél pár zoknit, de még egy illatot, egy nevetést is. Itt az emberek abból építkeznek, amit találnak, falvakban laknak, és minden nemzetségből delegálnak egy embert a bizottságba, aki felügyeli a működést. Nincs pénz, csak cseregazdaság. Nincs vita, látszólag mindenki belenyugodott a ténybe, hogy nincs kiút. De akkor miért is tűnik el hirtelen Sandy órája?!

Két szálon fut a történet. Egyik Sandy-é, a másik Jack Ruttle-é, akinek a testvére tűnt el. Egy aranyoldalakban akadt rá Sandy eltűnt emberek ügynökségére. Meg is beszélnek egy időpontot, azonban Sandy nem jelenik meg. Csak a kocsija marad hátra minden cókmókjával. Jack nem nyugszik bele, hogy Sandy csak úgy elment egy időre, ahogy szokott, és nyomozásba kezd. Közben testvére keresését sem hagyja abba.

Szimpatikus volt az írónő megközelítése a témához. Folyamatosan homályban tartott minket. Nem az volt a fontos, hogy valódi okot találjunk arra, hogy hova kerülnek a dolgaink, hogy megtaláljuk a miérteket. Az a fontos, hogy merjünk szembenézni a félelmeinkkel, a problémáinkkal. Lehet, hogy könnyebb eltűnni, vagy úgy tűnni, mintha elvesznénk. A probléma attól még ugyanott marad. Bátorság ahhoz kell, hogy megoldást találjunk, és túllépjünk rajtuk. Ekkor fogjuk megtalálni a miérteket. Ez az egyik kedvenc okosságom az életben, ami szerint próbálok is élni. Ezt Ahern-nek sikerült egy olyan köntösbe beleburkolnia, ami még izgalmas és elgondolkodtató is egyben. Szeretem az ötleteit, és sokakkal ellentétben, szeretem a megvalósításait is. Ennél a könyvénél annyira nem kellett máshogy befejeznie, ahogy. Végig tudtam, hogy ez lesz a vége, minden más nem volt fontos a könyvben. Egyedül Sandy volt az, és hogy megtalálja önmagát. És ez sikerült is.

Cecelia Ahern: A Place Called Here. Harper, 2007.