joeymano

Kate Morton a legjobbak közé kvalifikálta magát a Felszáll a köddel, és úgy voltam vele, bármilyen könyve jön, abból csak jót hozhat ki. Az elfeledett kert egy újabb, egyben monumentális (hogy miért ezt a szót használom, mindjárt megmagyarázom) mű, ami nemrég kis hazánkban is megjelent.

Nell 4 éves korában 1913-ban egy óceánjáró hajón találja magát egy nővel, akit Írónőnek hívnak. Arra kéri, hogy a hordók között várjon rá, el ne mozduljon. Legyen ez is a játék része. A hölgy azonban nem tér vissza, a hajó nekivág az óceánnak. Nell Ausztráliában köt ki, ahol befogadják, és felnevelik. Egészen 21 éves koráig mit sem tud kilétéről, amikor is elmondják neki az igazat. Nell nyomozásba kezd, keresi a múltját, keresi saját magát. Eljut Angliába, felleli a Mountrachet család hagyatékát, de sajnos nem áll módjában a végére járni múltjának. Halála után unokája, Cassandrára bízza, hogy derítse ki, hol is kezdődött az élete.

És itt jön szóba, hogy miért is a monumentális szóval illettem a könyvet. Három korszak, három élet, egy cél. Cassandrával tartunk a nyomozása során, és ahogy előre halad a titkok labirintusában, egy-egy elágazásnál elkanyarodunk az 1900 évekbe, ahol Eliza Makepeace és Rose Mountrachet életét kísérhetjük nyomon, de közben 1975-ben egy kis ház körül sertepertélünk Nellel. Folyton visszatérünk a fő csapásirányra, de a kis kitérők adják meg a megoldást, hogy kijussunk a labirintusból. Végére érve ott vár az ajtó, ami beleillik az útközben megtalált kulcs, és végre beléphetünk a titkos kertbe.

Ebből a szempontból nézve zseniális az alkotás. Úgy érzem, most nem a titkon volt a hangsúly, mert nem voltak olyan hatalmas felfedezések, és durranások, amik szoktak lenni. Sőt, elég egyszerű volt a megoldás. Az időben utazva szépen lassan haladtunk előre. Volt, hogy nem tovább, amíg Cassandra nyomozott, és tőle tudtunk meg egy kirakódarabot, de volt, hogy megelőztük a feltárást. Közben szépen lassan kiérdemeltük a miérteket. Minden szereplő lelkébe beleláttunk, még a legjelentéktelenebbekre is jutott idő, hogy megérthessük, mit miért csinált. Persze nem tolakodóan akarja ezt a tudtunkra adni, éppen eleget tudunk meg mindenkiről. Lassan kellett úszni az árral, élvezni a nedvességet a tengerparton, hallani a tenger morajlását, élvezni a fű sejmességét a titkos kertben.

Mégsem volt meg a hűha élmény. Nagyon lassan indult be, már akkor tudtam, hogy nem fog teljes mértékben elvarázsolni a könyv. Aztán túl sok volt a lélekegyedül. Nem hiszem, hogy mind a három idősíkban ezt a szót használnánk. Az 1900-as években még megfelel, na de a többiben. Voltak magyartalan mondatok, ami miatt akadozott az olvasás, nem volt meg az a selymes érzés, ami ilyenkor kell. Na és ezt a gyönyörűséget zsemlének fordítani?! Előbb mondom pogácsának, vagy teasüteménynek. Oké, hogy nincs nálunk scone, de akkor is. A fordítás sajnos sokat levett az élvezeti értékből.

Ettől függetlenül nagyon jó volt két hétig Kate Mortonnal utazni. A nap végén tudtam, hogy a következő 40 percben nagyon jó helyre kerülök, és jól fogom érezni magam. Annyi biztos, hogy ennél a könyvnél fontos, hogy legyen időnk belemélyedni. Nekem sok gondot okozott, hogy meg kellett szakítanom az olvasást. Néha nem tudtam, hol is vagyok, hol hagytam abba. Ebben nem segít az sem, hogy nem követik egymást a fejezetek, új fejezet, másik időpont. De ezek a szóhasználatok, ezek a gyönyörű képek miatt már megéri együtt robogni hatszáz oldalon keresztül. :)

Kate Morton: Az elfeledett kert. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Akkora elánnal indultam neki az idei év Várólistacsökkentésének, hogy rögtön a kiskapus, +12-es listámról választottam egy könyvet. És ráadásul ez a listám most sokkal szimpatikusabb, mint az eredeti 12-es listám. De garantálom, hogy egy hónap múlva pont a fordítottja lesz. :)

Addig is Isidorával utaztam a 17. század Itáliájába. Először végignéztem, ahogy felcseperedik egy kis faluban, megrázkódtam, miközben végignéztem szülei máglyahalálát, sírva nevettem, amikor Donna Olimpia ágyába a cselédség segítségével becsempészték a szamarat, és éjnek évadján menekültem vele szülőfalujából az Inkvizíció elől egyenesen Rómába, hogy új életet kezdjen örömlányként, majd elérje célját, kurtizán lehessen.

Ezen kívül a könyv semmi másra nem volt jó, mint hogy elterelje a figyelmem, kikapcsolódjak, és élvezzem azt a 40-50 percet, ami naponta megadatott vele.

Mégis csodáltam Isidorát, ahogy képes volt talpon maradni, képes volt az életének a lapjait pontosan abban a sorrendben kihúzni, ahogy ő akarta. Minden helyzetből kihúzta magát, minden szituációban remekelt. De egy dologban nem tudott fényeskedni, méghozzá a szíve vágyát nem tudta meghódítani.

Isidora nem az a szó szoros értelemben vett boszorkány, bár próbálkozott ezzel-azzal. Ismerte a gyógyfüveket, tudta, milyen hatást tudnak kiváltani, és alkalmazta is. Elhitette egy fiatal feleséggel, hogy fekete macskája azért figyeli egész nap, hogy aztán jelentsen a férjnek, milyen férfiak jártak a házban. Viszketőporral hintette be a pap ruháját, és egyéb csínytevéseket vitt véghez. Meg kell mondjam ez a szakasza a könyvnek temérdek humor forrása volt, jókat röhögtem magamban rajta. Szóval nem olyan boszorkány, mint amit a kor megkövetelt. Nem hantolt ki frissen temetett csecsemőket, hogy aztán főzetükből krémet keverjen és magára kenje, hogy boszorkányszombatra mehessen, ahol megcsókolhassa a sátán hátsóját. Ő csak előre lát eseményeket, és talán gondolatolvasni is tud. Bár ezen lenne mit csiszolnia.

Örömlányként bepillantást nyerhettem Róma életébe, ahol éppen VIII. Orbán a pápa, és a bíboros hivatalos szeretőt tart, ahol a nép tíz százaléka prostituált, ahol a világi méltóságok megaláztatásért járnak kurtizánhoz. Közben Dorisiával harcolok a szerelméért, segítem megbosszulni sérelmeit, és cselszövéseket gyártok, hogy ne lehessen pápa az, aki.

Elmúlt, vége volt, ennyi volt. Élveztem, amíg tartott. Mert úgy döntöttem, hogy lehet, hogy annyira nem tetszik, de akkor is élvezni fogom, és lassan haladva fogok benne előrehaladni. Nem fogom azért meggyorsítani a tempót, mert mindjárt le kell szállnom, hanem ha kell, az oldal közepén abbahagyom, mert tudom, hogy holnap a betűk ugyanitt és ugyanígy fognak várni rám. Ebben a jegyben töltöttük el egymással az időt, és ezt a részét nem bántam meg.

Pasquale Festa Campanile: A szerelmes boszorkány. Magvető Kiadó, 1989.

Én eddig megúsztam sorozatok nélkül. Alig volt, aminek elkapott volna a gépszíja. Ott volt Libba Bray, aztán ennyi. Egyszerűen nem tudtam megérteni másokat, miért vannak oda a sorozatokért. Aztán idén megértettem, most meg már ott tartok, hogy három, nem..., négy, dehogy... öt! sorozatnak várom a folytatását. Baráth Kata Veronja (na jó, az magában is élvezhető, és nem teljesen sorozat, de tudom, hogy lesz még belőle, és akkor is), Kerstin Gier bájos időutazói, Armstrong szellemidézői, Montgomery Anne-je, na és persze Murakami. Ha jól számolom meg van az öt. De valami hiányzik a felsorolásból... jah, persze, Benina és a Bíborhajúja. Ez összesen hat. Tudom, hogy mások órákig írnak a sorozatokról, hogy mennyit követnek figyelemmel, de tessék kérem azt is figyelembe venni, hogy én ezt a sportot eddig nem űztem. És azon csodálkozom a legjobban, hogy emlékszem rájuk, és várom a többi részt, és jajj. Ennyi sok dolog belemegy az agyamba, az oké, de valamiket ki is tol a másik oldalon. Miért is jöttem ide? :D

Félretéve a tréfát, térjük át Claire és Kellan történetére. Az első rész végeztével mindenki azt hitte, hogy minden fantasztikus lesz, és nyugis, ámde azt nem kellett volna megírni egy második részben. Benina tett arról, hogy ne élhessék a "boldogan élte, míg meg nem haltak" életüket, mert Claire útjába sodorja egy rég nem látott ellenségét, és Hannah is megjelenik a világ minden bölcsességével, hogy ne legyen egyszerű az élet.

Az első száz oldalon legszívesebben leraktam volna a könyvet, mert olyan mély depresszióba kezdett tolni, hogy a vidám Zafírkék után, nem volt gusztusom hozzá. Főleg télen, sötétben, brrr... De mivel a vonaton nem volt mit tennem, olvastam tovább. Sikerült átlendülni azon a rettenetes negatív érzelemhullámon, amit Benina olyan érzékletesen írt le, hogy szinte sírni volt kedvem. Ez az érzelemábrázolás végigkíséri a könyvet. Látszik, hogy nagy gondot fordított erre a könyv írása közben. Sokkal mélyebben megismerhettük a szereplőket, segített azonosulni a fájdalmukkal, a problémájukkal.

Az eddig felépített világát tovább részletezi, ami szerintem nagyon egyedivé sikerült (bár megjegyzem, nekem minden fantasy elem egyedi, mert nem sok ilyet olvastam). Mivel kevésbé áll hozzám közel ez a fajta világ, nehezen is tudtam beleképzelni magam a világába, ezért inkább a szereplőkre koncentráltam. Nagyon érdekes volt a fordított világ elmélete, a benne élő ellentétes jellemekkel. Új szereplők jelentek meg, akik csak fokozták a kedélyeket. Benina próbált nézőpontokat váltani, egy-egy fejezetet, más-más szemszögéből mutatta meg. Ez kevésbé sikerült, mert hiába dolgozta ki a jellemeket, a stílusokat nem tudta annyira elkülöníteni egymástól, hogy éles határ legyen Kellan, Wenthworth, vagy Claire elbeszélése között. Volt úgy, hogy olvasás közben nem értettem, mi történik, mire ráeszméltem, hogy már nem Claire mesél nekünk, hanem más. Értem, hogy ezzel próbálta meg a szereplők érzelmeit, gondolatait nekünk átadni, de az elkülöníthetőségen még lehetne dolgozni.

A cselekményen néhol nehezen vertem át magam, néhol pörgött, és sodort magával, majd a végére teljesen felizzott, és csak úgy zúdultak az események, mint egy zúgóban. A könyv vége előrevetíti a harmadik rész legfőbb megoldásra váró problémáját, ami még tartogat számunkra meglepetéseket.

Összegezve, mert írtam jót is, rosszat is: érdekel, mert magyar írótól ilyet típusú könyvet nem lehet olvasni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik Benina a végére, mi van még a tarsolyában. A történet is fúrja az oldalamat, így kénytelen vagyok tovább olvasni. A stílust pedig már megszoktam, így nem lesz gond vele a továbbiakban. Magyar írótól rendkívül egyedi, és ez így van jól.

Benina: A boszorka démona - Bíborhajú 2. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Itt ni most minden könyv 100 forint!

Nézzetek körül, hátha találtok valami szimpatikusat.:)

Mivel egész évben a legkisebb figyelmet a blogra tudtam fordítani, mindenképpen akartam egy fél órát lopni az év utolsó napjából, hogy végiggondoljam mi minden történt idén. Magánéleti oldalon nagyon mozgalmasnak mondható évet zártam. Volt itt új családtag érkezése, munkahely elvesztése, aztán kettő plusz egy találása, költözés, új élet magjainak elvetése. Az urammal beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy ezt az évet a sors alakította, úgy terelget határozottan minket egy olyan cél felé, aminek a létét nem is feltételeztünk még fél évvel ezelőtt. Most pedig már azon kapjuk magunkat, hogy a legnagyobb gondunk az álmodozás és a tervezgetés. És ezt most szeretjük így ahogy van.

Azért szeretem vezetni, hogy miket olvastam idén, mert a sorrend mutatja az élet haladását is. Bármelyik könyvre ránézek a molyos polcomon, tudom, hogy mikor mi történt, és mi okból vettem kezembe éppen azt a könyvet. Fejes Endrét például azért, mert életemben először voltam a Nemzeti Színházban, és a Jó estét nyár, jó estét szerelmet néztük meg. Vagy voltak recenziós könyvek is, amik azért erősen befolyásolták az olvasmányaimat. Ezt már most tudom, hogy jövőre nem lesz ennyi. Megpróbálkoztam Lobo Vásólistacsökkentő játékával, amit csúnyán elbuktam. 12/7 lett az arányom, és a Murr kandúrt nem sikerült elolvasnom, így ezt továbbra is hallgathatom majd az uramtól. Kipróbáltam a hangoskönyvet, ami vezetés közben annyira nem vált be. Mire nem jó ez az összegzés, eszembe jutott, hogy reggelente, a buszon nem tudok mit csinálni... talán megpróbálkozom egy újabb hangoskönyvvel jövőre.

Az idei év abszolút nyertesei voltak a következők:

- Fekete István mind a két kötetével. Rájöttem, hogy nála csodálatosabban természetet megszemélyesítő íróval nem találkoztam. Minden elismerésem.

- Sarah Addison Allan: A csodálatos Waverley-kert: idei lengyel kirándulásom alatt olvastam, és a maga egyszerűségével egy nagyszerű élményben részesített.

- Kerstin Gier: A Rubinvörös és a Zafírkék ifjúsági könyvek egy az egyben levettek a lábamról. Ifjúsági regényt ennyire még nem imádtam, és ahogy körbenézek másoknál is, egyöntetű a sikere.

- Baráth Katalin idén is brillírozott. Remélem nem hagyja abba, és hagyománnyá fog válni, hogy ha Könyvhét, akkor új Veron történet.

- Libba Bray trilógiáját végre valahára lezárhattuk ebben az évben. Nagyon vártam, hogy megtudhassam, mi lesz a vége, és ugyan megosztotta a véleményeket, azért emlékezetes sorozat lett.

- L. M. Montgomery: épp ideje volt nekem is felfedeznem az írónőt, és írás szempontjából csak azt tudom mondani, hogy zseniális.

- Murakami Haruki életének legjobb trilógiája is elérkezett hozzánk, ami szerintem is pályájának a csúcsa. Imádtam mind a két részt (I, II), és borzalmasan kíváncsi vagyok, hogyan fogja összecsomózni a szálakat Murakami.

Az idei év rejteget még magában potenciált a következő évre, ami meg kell, hogy mondjam, egy kis reménnyel tölti meg a szívem. Mindenhol csak a negatívat hallom, de én tudom, hogy 2012-ben is rengeteg jó dolog fog még rám várni könyvek szempontjából. És ha már ezek szolgáltatják nekem a lehetőséget, hogy elbújhatok pár órára a világ elől, már megérte várni rájuk.

2012-ben újra megpróbálkozom a Várólistacsökkentéssel (az normális, hogy miközben próbáltam összeállítani a listát, arra jutottam, hogy nincs egy könyvem sem, amit most azonnal el akarnék olvasni, és azonnal keresnem kell újabb potenciálokat??? :D). Szóval a Várólistacsökkentés. Nem kispályázom most már, mert csináltam alternatív listát is. 24 könyvből csak sikerül majd 12-t kiolvasnom, ugye? És figyeltem arra is, hogy ne legyenek túl vastagok, és legyenek olyan semlegesek, amik minden helyzetben olvashatók. Hát meglátjuk mi lesz belőle. :)

2011-ben kevesebbet tudtam olvasni, mint a megelőző években, de én már erre is büszke vagyok, hogy ennyi futotta az időmből. Nem sikerült az egy hét, egy könyv stratégiám, amivel már évek óta operálok, és az oldal darabszám is jelentősen elmaradt a tavalyitól. Idén 50 könyvet olvastam, 16.503 oldalon, tavaly 65 könyvet 21.352 oldalon. Összevetve, hogy mennyit kaptam az előző évben és idén a könyvektől, mindenképpen a idei év oldalára dől a mérleg. Idén több remek könyvvel találkoztam, mint tavaly.

Most pedig jöjjön az a számadat, amitől minden moly a falat kaparja. Ez pedig, az idén mennyi könyvet szereztem be kategória. Nekem 70-et sikerült ilyen, vagy olyan módon beszereznem, ami talán megegyezik a tavalyi adattal. Akkor még nem vezettem ilyen polcot, így nem tudom pontosan. Ennek az adatnak a másik oldalára a hány könyvet olvastam idén polcot tettem. Sokáig szinkronban növekedtek egymás mellett, de aztán sikerült beszerezni egy-két könyvet fillérekért, és ez rendesen megdobta a statisztikai adatot. Így idén 20 darab olvasatlan könyvvel nőtt a mini házikönyvtáram száma. Mivel jelenleg két helyen tartózkodnak a könyveim, ezt nem tudom megállapítani, hogy jó-e vagy sem. Jelen pillanatban még tudom hova tenni a szerzeményeket.:)

Mert olyan jól néznek ki egymás mellett a könyvek, amiket olvas ez ember, muszáj volt bemásolnom a molyról. :) Ha már moly. Legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem tudok aktívan részt venni a moly közösségi életében. Karácsonykor egy kicsit belepillantottam a frissekbe, és annyira jó volt látni a közösségi szellemet kibontakozni. Rengeteg ajándék, képeslap cserélt gazdát, és bár én csak kicsi részt kaptam belőle (ezúton is köszönöm Tessa!!! :), mégis jó volt látni, hogy jó itt, ahol ilyen jó emberek vannak.

Lezárva a gondolatot, jól esett kicsit összegeznem magamban az évet. Minden idetévedőnek kívánok nagy sikerekben gazdag új évet, amit fűszerezzetek meg jó sok könyvélménnyel.

Hát ez valami felüdülés volt most nekem. Csak egy gond van vele, hogy vége van. És már megint várni kell a következő részre. Azért ez egymás után kétszer eléggé nyomasztó, meg kell, hogy mondjam. És hogy miért volt felüdülés? Mert egész héten tudtam, hogy 10-12 óra munka után nyugodtan felszállhatok a vonatra, és elővehetem, és úgy el fogja lazítani az idegszálaimat, mintha nem is dolgoztam volna. Ma például a velem szemben ülő srác egy Irwin Shaw könyvvel próbálkozott, de oldalanként letette maga mellé. Szemmel láthatólag nem kötötte le. Na nekem ilyen gondom nem volt. Szerencsére a vonaton ült olyan ember, akiről biztosan tudtam, hogy ott fog leszállni, ahol én, így nyugodt szívvel merülhetek bele a történetbe. Hazaérve pedig muszáj volt befejeznem, mert holnap tutira nem tudtam volna a végére érni. Azt meg utálom. De nem is ez a lényeg.

Gwent és Gideont egy templom gyóntatószékében hagytuk ott az első részben, miután megtámadták őket. Történetük a jelenben folytatódik tovább. Gwenre komoly feladat vár, meg kell állnia helyét egy 18. századi soirée-n, találkoznia kell Saint Germain gróffal, és helyre kell tennie a hormonjait. Mert ez a Gideon néha egy vérbeli angol, máskor egy szeretetreméltó alak.

Nagyon kíváncsi vagyok a befejezésre, mert ez a kötet annyi apróságot árult el, amitől tiszta homály lett minden, és fogalmam sincs, mi lesz itt a csattanó és mi miért van. Konkrétan Gwen helyzetében érzem magam. Én is csak egy hete jöttem rá, hogy spontán tudok időugrani, és hirtelen rangosabbnál rangosabb idegeneknek tartom kezem egy csókra, és fogalmam sincs az 1800-as évek aktuálpolitikai kérdéseiről. Hatalmas ruhákba csomagolna, hajamat olyan magasra púpozzák, hogy nem férek be vele az ajtón (most már értem, miért kellett annak idején a nagy belmagasság...). Senki nem árul el semmit, nincs olyan ember, akiben teljes mértékben megbízhatok. Mindezek ellenére - úgy ahogy - megállom a helyem, és vicces és izgalmas helyzetekbe keveredek.

Nem tudom, hogy ez a vízköpő figura honnan jött az írónőnek, de viszi a prímet az egész könyv alatt. Már az, hogy pont egy vízköpő, aki az 1100-as években elpusztult és azóta nem hajlandó elhinni, hogy már nem létezik, ennyire képes feldobni az amúgy is fantasztikus történetet, igazán dicséretre méltó. Le a kalappal. Remélem továbbra is fontos mellékszereplő marad.

Tavasszal A csodálatos Waverley-kert után olvastam a Rubinvöröst, ami ahhoz képest annyira nem nyerte el csodálatomat, mint most a Zafírkék. Még jó, hogy nem Murakami után olvastam, mert tuti nem tudott volna úgy kiteljesedni a történet, ahogy most sikerült neki. Maga az időutazós ötlet annyira tetszik. Máshogy közelíti meg, mint ahogy általában meg szokták. Ez a szokatlansága adja a különlegességét a könyvnek, és én erre nagyon vevő vagyok. Nem szoktam szeretni, ha túl modern korban játszódik a történet, de Gier kisasszony olyan ügyesen megoldotta, hogy nem volt zavaró számomra az iPod, Zac Efron, vagy a High School Musical említése sem. Sőt, Gwendolyn stílusához pont ezek illettek. Talán hiányoltam is volna őket. :)

Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy nem kell rá sokat várni, és kézbe vehetjük.

Kirstin Gier: Zafírkék. Könyvmolyképző Kiadó, Budapest, 2011.

Az első kötet után nincs olyan ember a világon, aki ne akarná azonnal kezébe venni a következőt, és a második után sem lesz ilyen ember. Csak kár, hogy az utolsó részre annyit kell várni. Mert sajnos várni kell rá egészen tavaszig, addig, amíg ki nem rügyeznek a fák, amíg az első pitypang ki nem dugja fejét a földből, és amíg vissza nem jönnek a fecskék. Ez az időpont most, amikor még munkába menet sötét van, és hazafelé tartva is, olyan távolinak tűnik, mintha sohasem jönne el. Ezt persze csak most érezzük, mert hipp-hopp és máris itt lesz. Mert ahogy ez az év elillant, úgy fog észrevétlenül tovatűnni ez a pár hónap. De akkor is, nekem ez most  kell és nem tavasszal. Grrrr...

Miután kitomboltam magam, folytatom azzal, hogy ez a könyv továbbra is Murakami nagy alkotása. A kedvem az olvasáshoz egy cseppet sem lankadt a végéig, folyton fenn tudta tartani az érdeklődésem. És mindezt annak ellenére, hogy apró falatokban kapjuk az információforrásokat, és elég lassan csordogál előre a történet. A két szálon futó fejezetek segítenek abban, hogy ebből semmit ne érezzünk. Olvassuk az egyiket, és a végére érve legszívesebben átugranánk a másik szereplős fejezetet, hogy folytathassuk. Nem tesszük, mert tudjuk, hogy a másik szereplős történet végére ugyanerre a gondolatra jutnánk. Ezért egymást katalizálják a fejezetek, és már te is pörögsz vele, és észrevétlenül a legizgalmasabb részeknél Murakami szándékosan alád tesz az egyre rövidülő fejezetekkel. Közben a két szál időben egymás mellé ért, sőt aztán majdnem térben is, ahogy az lenni szokott. De akkor hirtelen kapunk egy ütést és a közös vonaltól kénytelenek vagyunk újra messzire kerülni újra erőfeszítéseket tenni, hogy közelebb jussunk. Még most is beleborzongok, mert egyszerűen zseniális ahogy ezt az író műveli velünk.

Épp káááá-nak kommenteltem minap, mennyire egyetértek azzal, amit ő is szeret Murakamiban. Tudjuk, hogy a könyvet átjárja a misztikum, lépten-nyomon találkozunk vele, de annyira sikerül elvegyíteni a valósággal, hogy eszünk ágában sincs ezen kételkedni. Pont emiatt nem is gondolkodunk el a misztikus dolgok miértjein, mert tudjuk, hogy erre semmi szükség. Azért misztikus, mert nem kell megérteni. Csak csordogálni kell az eseményekkel, bele kell lépni Murakami világába, és lubickolni benne, miközben az élmény megborzongatja a hátad a nyakadtól a derekadig. Pont úgy, ahogy most gondolod.

A történet felvázolását teljesen feleslegesnek tartom, senki nem szereti a filmeket a közepétől nézni. Azt azonban elmondom, hogy amitől féltem, a fordítás milyensége teljesen kielégítő. Nagyon ügyes az új fordító, bár összefésülhettek volna ezt azt a szövegben, mert többször előforduló szavakat máshogy fordított. De eltűntek a zavaró félrefordítások, ami az első könyv elején előfordult.

Szóval én remegve várom a befejező részt, hogy mi lesz itt még, mert ez eddig rengeteg csillaggal a tetején egy hatalmas ötös.

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv. Geopen, Budapest, 2011.

Én félre lettem vezetve ezzel a könyvvel, vagyis inkább saját magamat vezettem félre. Egyszer elolvastam a fülszöveget, és valami megfogott benne, és akkor azonnal akartam is egyet magamnak, de a Libri 1meg1 akciójában senki nem csatlakozott hozzám, így nem is vettem meg. Aztán Csenga volt oly kedves és elküldte nekem (ezúton is köszönöm). Murakami után meg egyáltalán nem tudtam eldönteni, mit olvassak, így egy "kötelezőt" vettem a kezembe. Három hazaúton sikerült elolvasnom ezt a nem túl vastag, nem túl sűrű szedésű és óriási margójú könyvet.

Először is, nekem fogalmam sincs, ki ez a Zita, az arisztokrata felmenőiről sem igazán tudok. Egy-egy számomra is ismert családtag neve néha előkerült a könyvben, így nagyjából be lehet lőni helyét a történelemben. Zita tényleg egy naplót vágott oda elénk, de ez úgy össze van csapva, mintha nem lett volna ideje rendesen kidolgozni. Nádasdy Borbálánál az volt a gond, hogy nem megfelelően lett lektorálva a műve, viszont baromi érdekes dolgokat mondott el. Zita néha felületesen érintett egy-egy szintén baromi érdekes témát, de mintha meg sem említette volna, már rohant is tovább, és csak annyi volt a lényeg, hogy mindjárt megőrül. Ez az ízelítő alapján nagyon izgalmas élete volt eddig, amit csak azért jó olvasni, mert átlag embereknek ilyenben nem lehet részük. Általában nem egy kastélyban élünk Bécsben, vagy nincs egy pincelakásunk az Andrássy úton, és nincs olyan, hogy csak úgy kapunk egy kimeríthetetlen hitelkártyát. Végig az az érzésem volt, hogy Zita jómódjában már nem tudta, hogy mit csináljon. Sorra jöttek a lehetőségek, melyeket a saját határain belül próbált kihasználni, de képtelen volt a maga javára fordítani. Én elhiszem, hogy nem egyszerű arisztokratának lenni a mai világban, nem is volt az az elmúlt évtizedekben. De én inkább azokról olvastam volna, hogy ő hogyan élte meg a kirekesztést, hogyan lehet manapság átlagemberként elvegyülni egy arisztokratának. Milyen életük van, milyen lehetőségük van a mai sztárvilágnak nevezett környezetben a VV x, és Megasztár Y-ok mellett. Feltételezem, hogy mivel nem sokat hallunk róluk, ez egy olyan titkos és zárt világ, aminek a titkára az emberek jobban kíváncsiak lennének, mint egy valóságsóra. És ha már ennyire lázadt az életben, és minden tehetsége megvan az íráshoz, akkor inkább ezt írtam volna le a helyében, nem egy 200 oldalas panaszkodást. Már bocsánat, de ez az volt.

És pofátlanságnak tartom a 3500 forintos árat ezért...

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója. Ulpius-ház, Budapest, 2011.

...lemaradtam a blog szülinapjáról. Szegényt még fel sem köszöntöttem, pedig akartam ám, csak elfelejtettem, hogy pontosan melyik nap is kellene. Most megnéztem, és rájöttem, hogy tegnap volt. De így utólag is nagyon boldog szülinapot kívánok neked te blog. És ne haragudj rám, ha nem látogatlak, és nem gazdagítalak olyan sűrűn, mint korábban tettem. Annál jobban értékelsz, ha feléd látogatok, remélem.

Murakami a szívem csücske, ezt tudja mindenki. Ha csalódást okoz, ha tetszett a könyve, mindegy, én imádom így is, úgy is. Van benne valami, ami függőséget okoz, ami miatt kényszeredetten be akarom szerezni és magamévá akarom tenni a műveit. A függőségi faktor egyértelműen a stílus, ahogy ír, a gyönyörű megszemélyesítései, amivel eddig még sosem találkoztam, és az a lehengerlő írásmód, amivel egyenesen hozzácsomóz a sorokhoz, és nem enged. És most megírta ezt a trilógiáját, de kedves Murakami bácsi, értse meg, hogy ennél jobban nem tudom magasztalni, még akkor sem, ha a következő két kötetben is folytatja ezt a csodát, ami meglapul a borító alatt. Ahogy az uram mondaná, ez eddig zseniális.

A történet vezetését már megszokhattuk a mestertől. Két szereplő (Tengo és Aomame), két párhuzamosan haladó történet, melyek néha érintik egymást, máskor eltávolodnak, te átlagban közelítenek egymáshoz. Tengo egy nagyon fontos feladatot kap, át kell írnia Fukaeri könyvét, a Légből szőtt gubót, Aomame pedig különös küldetéseket kap egy idős hölgytől. De mégis mi közük van egymáshoz? Külön világban élnek, ugyanabban az évben, de mégis képesek dolgok átjárni az egyik világból a másikba. Hogy is van ez?

Ez a könyv olyan sokrétű, annyi mindent érint, annyi fontos témával foglalkozik, hogy szinte már zavaró lehet, de Murakami úgy tudja ezeket adagolni, hogy mi ebből semmit se érezzünk. Apró párhuzamokat lehet észrevenni Orwell 1984 című könyvével. Van, amikor ténylegesen említi, van amikor az eszmeiséget véltem felfedezni benne. A szocializmus, a társadalmi egyenlőségek megfogalmazása játszik szerepet a felbukkanó szektáknál. Ahogy létrejöttek, már megcáfolták, hogy teljes egyenlőség nem létezik, és már kialakultak a kasztok.

Persze rengetek Murakamis elem megjelent már az első kötetben, rögtön kezdve a zeneiséggel, folytatva az idősebb pasi, fiatal lány rendhagyó kapcsolatát. Egy főnökszerepet játszó figura is mind a két oldalról tisztán kivehető. Viszont hiányzik még a fekete macska és a kék ruhás nő. Várom őket nagyon. :)

Az egész történet nekem úgy hat, mint egy misztikus thriller. A little people, a két hold a valóságtól távol állnak, mégis a mindennapokba illeszti be őket. Thriller pedig azért, mert apró részletekben adagolja nekünk a megoldáshoz szükséges kulcs darabjait. Hiába olvastam el 500 oldalt, még sehol nem járunk a történetben - nekem van egy sejtésem, hogy mi lehet az összekötő kapocs, de ahogy eddig megismertem Murakamit, tuti jól össze fogja nekem ezt még keverni. Szóval hosszú a felvezetés, de olyan stílusban adja elő, amitől folyton megborzongok, és akarom még tovább és tovább olvasni. Folyton felkészülök, hogy a vége úgy sem lesz egész, de el tudja hitetni, hogy az lesz, és az az a húzóerő, ami miatt kívánatos a továbbolvasása.

Egy dolog rontott az élvezeten, és az a fordítás. Az eleje tele volt számomra egyáltalán nem a mondatba illő szavakkal. Ez a végére kisimult, vagy már kevésbé voltam fogékony a felfedezésükre. A második kötet nagy részét ugye már új fordító vette át, mert Erdős György sajnos nem tudta befejezni. Mivel ez egy érzékeny pont, nagyon remélem, hogy sikerült áthidalni.

De lényeg a lényeg, hogy ebben a kötetben Murakami valami egészen újat produkált, így aki azért nem olvas már Murakamit, mert egy kaptafára mennek a történetei, az azonnal álljon neki ennek, nem fog csalódni. Jajj, azok a gyönyörű képek, még most is beleborzongok. :)

Murakami Haruki: 1Q84 I. könyv. Geopen, 2011.