Hát ez valami felüdülés volt most nekem. Csak egy gond van vele, hogy vége van. És már megint várni kell a következő részre. Azért ez egymás után kétszer eléggé nyomasztó, meg kell, hogy mondjam. És hogy miért volt felüdülés? Mert egész héten tudtam, hogy 10-12 óra munka után nyugodtan felszállhatok a vonatra, és elővehetem, és úgy el fogja lazítani az idegszálaimat, mintha nem is dolgoztam volna. Ma például a velem szemben ülő srác egy Irwin Shaw könyvvel próbálkozott, de oldalanként letette maga mellé. Szemmel láthatólag nem kötötte le. Na nekem ilyen gondom nem volt. Szerencsére a vonaton ült olyan ember, akiről biztosan tudtam, hogy ott fog leszállni, ahol én, így nyugodt szívvel merülhetek bele a történetbe. Hazaérve pedig muszáj volt befejeznem, mert holnap tutira nem tudtam volna a végére érni. Azt meg utálom. De nem is ez a lényeg.
Gwent és Gideont egy templom gyóntatószékében hagytuk ott az első részben, miután megtámadták őket. Történetük a jelenben folytatódik tovább. Gwenre komoly feladat vár, meg kell állnia helyét egy 18. századi soirée-n, találkoznia kell Saint Germain gróffal, és helyre kell tennie a hormonjait. Mert ez a Gideon néha egy vérbeli angol, máskor egy szeretetreméltó alak.
Nagyon kíváncsi vagyok a befejezésre, mert ez a kötet annyi apróságot árult el, amitől tiszta homály lett minden, és fogalmam sincs, mi lesz itt a csattanó és mi miért van. Konkrétan Gwen helyzetében érzem magam. Én is csak egy hete jöttem rá, hogy spontán tudok időugrani, és hirtelen rangosabbnál rangosabb idegeneknek tartom kezem egy csókra, és fogalmam sincs az 1800-as évek aktuálpolitikai kérdéseiről. Hatalmas ruhákba csomagolna, hajamat olyan magasra púpozzák, hogy nem férek be vele az ajtón (most már értem, miért kellett annak idején a nagy belmagasság...). Senki nem árul el semmit, nincs olyan ember, akiben teljes mértékben megbízhatok. Mindezek ellenére - úgy ahogy - megállom a helyem, és vicces és izgalmas helyzetekbe keveredek.
Nem tudom, hogy ez a vízköpő figura honnan jött az írónőnek, de viszi a prímet az egész könyv alatt. Már az, hogy pont egy vízköpő, aki az 1100-as években elpusztult és azóta nem hajlandó elhinni, hogy már nem létezik, ennyire képes feldobni az amúgy is fantasztikus történetet, igazán dicséretre méltó. Le a kalappal. Remélem továbbra is fontos mellékszereplő marad.
Tavasszal A csodálatos Waverley-kert után olvastam a Rubinvöröst, ami ahhoz képest annyira nem nyerte el csodálatomat, mint most a Zafírkék. Még jó, hogy nem Murakami után olvastam, mert tuti nem tudott volna úgy kiteljesedni a történet, ahogy most sikerült neki. Maga az időutazós ötlet annyira tetszik. Máshogy közelíti meg, mint ahogy általában meg szokták. Ez a szokatlansága adja a különlegességét a könyvnek, és én erre nagyon vevő vagyok. Nem szoktam szeretni, ha túl modern korban játszódik a történet, de Gier kisasszony olyan ügyesen megoldotta, hogy nem volt zavaró számomra az iPod, Zac Efron, vagy a High School Musical említése sem. Sőt, Gwendolyn stílusához pont ezek illettek. Talán hiányoltam is volna őket. :)
Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy nem kell rá sokat várni, és kézbe vehetjük.
Kirstin Gier: Zafírkék. Könyvmolyképző Kiadó, Budapest, 2011.
