Képzelj el egy olyan világot, ahol minden lehetséges, ahol minden előfordulhat. Egy olyan világot, aminek csak a képzeleted szabhat határt. Mit csinálnál egy ilyen világgal? Tótágast állnának a fák, visszafelé járnának az emberek? Esetleg háziállatként unikornis terjedt volna el a kutya helyett, aki még beszél is hozzád? Vagy mit szólnál ahhoz, ha egyszer csak bekopogna hozzád valaki, majd felfújna helyetted egy hasonmást gumiból, és elvinne magával síneken guruló otthonába? Ahol van egy beszélő, kissé mogorva kecske, egy feneketlen ház végenincs kuplerájjal berendezve, és egy rejtélyes város, aminek a létezését titkolni próbálják előled, és ahová a szüleidet is vitték, mert helyettük ugyancsak gumiemberkék vannak már rég.
Naná, hogy ilyen helyzetben furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet abban a városban, na meg azért is piszkosul érzed magad, mert eddig nem vetted észre, hogy a szüleidet már ezer éve kicserélték valami másra, és eszedbe jut, hogy akár aggódhatnál is értük. Ilyen esetekben jön meg az ember bátorsága, és dönt úgy, a végére jár a titkoknak, na meg persze kiszabadítja a szüleit. Ez történik Zalánnal is, aki egy felettébb kíváncsi természet, és olyan merész, hogy fejest ugrik Dobozvárosba. Dobozváros persze óriási, és minden, a világban elromlott dolog helyett újat gyárt, mert azokat megjavítani már nem érdemes, új kell helyettük. Zalán képzelete nem szab határt a tetteinek, és nem is nézi olyan furcsán az eseményeket.
Pedig van itt tószerelés, hidraulikus emelővel felemelve, aminek a medréből a szemetet összehajtogatva zsebre is lehet vágni. Aztán jönnek a vízimanók, akik először vérszomjas fenevadnak tűnnek, de idővel kiderül, hogy van egy cuki szőrös rokonuk is, Kolompóc. Itt lehet a felhőkön lovagolni, és rájuk parancsolni, ha villámokat szórnak. Sínen közlekedik Székláb (ja, hogy róla még nem ejtettem betűt... ő az, aki magával viszi Zalánt, és aki a világot toldozza-foltozza, egyfajta istenség a szétesni akaró univerzumban), szóval sínen közlekedik Székláb otthona, ahol a szobák lehet, hogy egy edényben vannak, és ahol a szekrényben tehén tanyáz, mindig friss tejet nyújtva. Mindig van étel az asztalon, ki tudja, melyik rumli alól került elő, és ahol minden elveszett dolog otthonra talált (fél pár zokni, játékok), és ahonnan kiebrudalható a por, és ahol van egy tisztaságmániás mosómedve.
A végére, az akciódús jelenetek már az én képzelőerőmet is felülmúlták, de szerencsére annyira nem feszült túl a húr, hogy elveszítsem a fonalat. A mondanivaló, az egymástól való elidegenedés, a környezetszennyezés, a túlzásba vitt termelés egy nagyon érdekes köntösbe bújt, ami nagyon tetszett nekem. Mindig is akartam ilyen tótágas dolgokat kitalálni, de az én agytekervényeim erre sajnos nem képesek. Szerencse, hogy vannak ilyen íróink, akik helyettünk "végzik a munkát", és nekünk csak élvezni kell a learatott gyümölcsöt.
Szóval Lakatos István, minden csodálatom és dicséretem a fantáziádé, le a kalappal a tudományod előtt. És ne fogd vissza magad az írással, ha esetleg van még ilyen a tarsolyodban, akkor szívesen várom.
Lakatos István: Dobozváros. Magvető, 2011.
