Nincs jobb annál, mint egy történet következő epizódját ott olvasni, ahol a korábbinak egy szeletkéje játszódott. Mert ezt történt most velem kedves olvasóim, a fenséges Abbázia tengerpartjáról utaztam vissza a könyv lapjain a téli Ókanizsára. Csak aztán jövőre nehogy az apró bácskai falu legyen a nyaralásom úticélja. :)
Na szóval megérkezett végre a várva várt Dávid Veron sorozat legújabb kötete, A borostyán hárfa, melyben Ókanizsára térünk vissza, méghozzá nem kisebb aprópóból, mint Veron legjobb barátnőjének, Annusnak az esküvőjére. Veron két év után tér vissza szülővárosába, már olyan nagyvárosi jegyeket is magán hordva, mint az a gyönyörű kék kalap, vagy a divatos szoknya. Persze nem állja meg, hogy a vonaton ne fülelje le Sir Sherlock Holmes módjára az ő kupéjába ülő felettébb furcsa kinézetű urat, akiről mint később kiderült, rossz diagnózist állított fel a mi zsurnaliszta (imádom ezt a kifejezést) palántánk, és csak egy Ókanizsára utazó kereskedő, aki filmekkel házal. De nem lenne krimi, ha nem történne meg az a bizonyos haláleset, ami talán nem is az első? Veron pedig azon kapja magát, hogy az első számú gyanúsított lesz az ügyben. Ennek ellenére sem adja fel a nyomozást, pláne, hogy nem csak ő, de más ártatlanok is érintettek lesznek az ügyben.
Ókanizsa álmos városkájában annyira nem történik semmi, hogy a két évvel ezelőtti haláleseteket a mai napig felemlegetik. Itt senki nem bújhat el, azonnal le van csekkolva a vasútállomáson, és a város pletykaéhes asszonyai mindenkiről lerántják a homály elfedésére szolgáló leplet. Titok nem maradhat leplezetlenül. Az új lakókról mindent megtudni készek, minden apró részletre odafigyelnek, ami majd az ügy felgöngyölítésében is sokat fog segíteni. Néha jól jön a mindent kihallgató, mindenre kíváncsi polgárok szemfülessége.
Veront Budapest kezdi megváltoztatni, komolyodni látszik. Míg az első részben csapongott ide-oda, ment a feje után, azonnal reagált, a második részben pedig kicsit elveszett volt a nagyvárosban, addig mostanra tapasztalatokkal a hóna alatt higgadtan képes az információkat összegyűjteni, és a megfelelő embereket megtalálni a segítségre. Na persze, ha a pálfordulat teljesen bekövetkezett volna, akkor nem született volna meg a karakter. Mert néha, ha az érzelmei vezetik, még mindig képes az önfejűségre, és olyan jelenetekbe keveredik, amitől aztán persze fülig vörösödik. Kiderül az is, hogy azt a Remete Pistát csak nem képes kiverni a fejéből ez a lány, és a szívdobogás és arcpír legfőbb kiváltója is ő lesz.
Szerettem a történelmi kitekintéseket, hogy belehelyezte a világtörténelembe ezt az apró falatkát, és tudtuk, éppen hol járunk. Ez nekem nagyon fontos, utálom, ha találgatnom kell, mikor játszódik a történet. A könyv stílusa továbbra is a gyengém, imádom a szófordulatokat, amik néha igazán viccesre sikeredtek. Plusz még az is, hogy hiába a harmadik részről van szó, egyáltalán nem érezhető a sorozatokon észrevehető ellaposodás, a nyomás alatt készülés során megjelenő klisék sem jelennek meg. Ettől lesz jó és élvezhető ez a sorozat. Ami jó hír, hogy Baráth Kata nem áll le, és már fejben megszületett a következő epizód történetének vázlata, így a jövő évi Könyvhéten talán újra találkozhatunk Veronnal. Amit persze nagyon remélek. :)
Baráth Katalin: A borostyán hárfa. Agave, 2012.
