joeymano

Színházban jártam a múlt hét elején, ahol Szép Ernő Lila ákácát adták elő. Aztán mivel annyira nem voltam elájulva tőle, piszkosul izgatott a gondolat, hogy egy nagyon jó sztoriból sikerült mindezt produkálniuk, vagy épp fordítva. A könyv után az épp fordítva jöhet szóba.

A történet egyszerű, mert Béla, aki egy vagyontalan banki tisztviselő odáig meg vissza van Bizonyosnéért, aki körül legyeskednek az urak. Egy nap a Béla találkozik egy szertelen kishölggyel, a Tóth Mancival, és közben hangosan zajlik a két háború közti Budapest éjszakai élete a lapokon. Sőt, mi több, az utóbbi a hangsúlyosabb. Dúskálnom kellett volna a leírások gyönyörűségében, de egyáltalán nem voltam rá képes. Nem fogott meg a stílus, és olyan sokat akart leírni, hogy követni is képtelenség, nem hogy elmélyülni benne. Persze mondanom sem kell, hogy a színházi történet fel lett kicsit turbózva. Ha ezt nem teszik meg, akkor fél óra alatt lezavarták volna az egészet. :)

Voltak jól elkapott pillanatok, amikor azt mondtam magamban, hogy ez igen, ez az Ernő tud írni, de aztán ezek el is múltak. Persze tud írni, de nem úgy, hogy az engem elkapjon és magával ráncigáljon ezen a kétszázakárhány oldalon.

Szép Ernő: Lila Ákác. Ulpius-ház, 2008.

Én ezzel a könyvvel 10 évet fiatalodtam, miközben olvastam, és közben néha vertem a fejem a falba, hogy én ezt korábban miért nem olvastam? Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy megborzongtatott volna akkoriban. Jobban, mint most. Erről egészen biztosan meg vagyok győződve. De mindegy is, mert jobb későn, mint soha. (Christina, ha jössz, hozol még egy részt nekem? :D)

Ki ne ismerné Anne Shirley történetét a Prince Edward szigetről, azon belül is Avonlea-ból, de még inkább a Zöldmanzárdos házból? Aki nem, az tegye fel a kezét, mert ez mindenki számára kötelező olvasmány. Namármost nem csak azért, ami megesett a mi Anne-ünkkel, hanem azért is, mert LMM valami tökéletesen csodálatos módon tudja megborzongtatni az emberi lelket a mondataival. Szavamra mondom, sokkal jobb volt úgy élvezni az amúgy is valami gyönyörűséges idei őszt (tényleg fájdalmasan gyönyörűen haldokoltak idén a fák), hogy közben mesés képekkel valaki le tudta írni. Mert én mondom nektek, amit kint láttam a természetben, azt LMM megfogalmazta a könyvében. Minden dicséretem az övé.

Ennek ellenére a történet nem feltétlenül tudott megfogni. Nem tudtam azonosulni a gyerekkori csínyekkel, rosszaságokkal. Ez nyilván a mostani időszakomnak is köszönhető, hogy kevésbé vagyok fogékony bármi iránt, mint egy szellemileg nyugodt periódusban. Amikor csöndre vágytam, és elvonultam a könyvvel, egy idő után azt vettem észre, hogy feszült vagyok, méghozzá amiatt, hogy Anne szövegelése úgy hatott, mintha ott ült volna mellettem, és hozzám intézte volna hosszadalmas monológjait, pedig én csöndre vágytam. Na ilyen hatást tud kiváltani a mi írónőnk.

Az ifjúságnak én könnyű szívvel ajánlanám, mert annyi tanulságot találtam benne, mint ami nem feltétlenül jellemző mostanában. Csak meg kell nézni Annet, milyen volt és mire volt képes, mi minden el tudott érni. Mi ez, ha nem remek példa az ifjúság előtt?

Sokmindent nem tudok írni a könyvről. Voltak pillanatok, amikor kicsit untam, máskor le sem bírtam tenni. Mégis úgy csuktam be a könyvet, hogy jöhet a következő része. Már csak azért is, mert a filmsorozatból cafatokat láttam csak, és kíváncsi vagyok, mi is lesz Anne sorsa, de arra is, hogyan alakul "barátságuk" Gilbert Blythe-tal.

Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál. Könyvmolyképző Kiadó, 2008.

Agota Kristof alig két hónapja halt meg. Magyarországon született, Kőszegen lakott sokáig, majd '56-ban férjével együtt elhagyta az országot, Svájcba költözött. Először verseket írt, majd megszületett A nagy füzet című kisregénye, utána A bizonyíték, és végül A harmadik hazugság. Önállóan is alkothatnak egészet, de egészben aztán még inkább.

Adva van egy ikerpár, Lucas és Claus, akik a háború elől vidékre, egy határ melletti kis városba érkeznek nagyanyjukhoz. Komoly elhatározással trenírozzák magukat, készülnek az éhségre, az erőszakra, a túlélésre. Életük rövid, pörgős megnyilvánulás, a tőmondatok szinte daráltatják a szöveget, és máris az első rész végére érünk.

A történet maga nem jelentős, az jelentős, ahogy Agota Kristof azt elénk tárja. Végig tudható, hogy nem az a valóság, amit a sorok mutatnak. A sok apró mondat mögött ott rejtőzik az a tengernyi érzelem, ami ki nem mondható. Úgysem lenne rá szó. És nem is biztos, hogy az a valós, ami leírható. Egyáltalán érezhetjük-e mi ugyanazt, amit más leír? Honnan lehetünk biztosak abban, hogy ő ugyanúgy éli meg, mint ahogy mi?

Az írónő a második kötet végéig elhitette velem, hogy tudom, miről van szó, értem, mit akar. Aztán a harmadik kötet, aminek a címe is nagyban súgja nekünk, hogy itt valami nem fog stimmelni, mindent összezavar. Úgy tudtam elképzelni, hogy Agota rakott elém egy nagy halom kirakóst, hogy rakjam össze. Én elkezdem rakosgatni, majd kialakul egy kép, de akkor észreveszem, hogy a tiszta kép mellett maradt egy másik halom kirakós. Szétszedem, ami összeállt, és újra elkezdem kirakni, egy teljesen más kép végeredménnyel. Hiába, mert ugyanúgy ott maradt egy kisebb halom. Akárhogy rakosgatom, akárhányszor szétszedem és összerakom, folyton ott lóg a levegőben egy-egy darab, ami sehogyan sem illik abba a képbe. És pont ettől zseniális. Ilyenkor van az, hogy szívesen leülnék az íróval beszélgetni, hogy mi járt a fejében? Mit akart ezzel kifejezni? Egyáltalán véletlen ez, vagy direkt írta így?

Sok blogban olvastam, hogy a ki nem mondott szavak regénye. Én nem tudtam volna ilyen jól megfogalmazni, de azt végig éreztem olvasás közben, hogy semmi konkrétum nem hangzott el a könyvben. Mintha kórosan figyelt volna arra az írónő, hogy úgy számoljon be a történetről, hogy még véletlenül se lehessen asszociálni belőle a korra, a helyre, a szereplőkre. Persze nyilvánvaló a kor, nyilvánvaló, hogy kik voltak, akiket a városon át hajtottak a katonák valahova, de mégsincs leírva. Anélkül is tudja mindenki.

A könyv olvasása közben nem éreztem azt a nagy bummot, de így két hét távlatából összeszedve a gondolataimat rájöttem, hogy ez a könyv magában zseniális, ilyennel eddig nem igen találkoztam. Miután megszoktam, és elfogadtam milyenségét, már tudom, hogy ez egy egészen különleges alkotás.

Agota Kristof: Trilógia. Palatinus, 2006.

Túl vagyok az első hangoskönyvemen. Először azzal kezdem, h miért jó ez. Jó, mert munka után hazafelé tartva kizökkent, segít a lelki elcsendesedés útjára lépni, ha el nem is jutok odáig. Nem kell az időt magammal tölteni, hanem el tudok menekülni a saját világomból hallgatva azt. És nem beszélve arról, hogy csökken a várólistám. :) Aztán hallgatás közben sokkal könnyebb volt vizualizálnom a hallottakat, mint olvasás közben.

Hátránya, hogy komoly odafigyelést igényel. Ha egy pillanatra elgondolkodok, hogy otthon mit kell csinálni, máris elvesztettem a fonalat. Olvasás közben ilyenkor megáll a szemed, és ha vége a gondolatnak, ott folytathatod, ahol abbahagytad. Vezetés közben meg aztán rengeteg ilyen pillanat van. Nem beszélve arról, hogy ha felhúznak, akkor egész úton hazafelé azon jár az agyam, hogy milyen k.cs.g volt az az autós. Csak úgy leülni és hallgatni képtelen lennék, mert nem tudok egy helyben ülni és nem csinálni vmit a kezemmel. Ha meg csinálok, akkor nem tudok teljes mértékben odafigyelni a hallottakra.

Összességében úgy vettem észre, hogy voltak kihagyások, de a könyv egészében megtaláltam a mondanivalót, az értelmet. Nem tudtam úgy átadni magam a magvas gondolatoknak néha, mintha olvastam volna. Olyankor meg lehet állni, újra elolvasni, ízlelgetni az értelmét. Ámulni-bámulni, hogy mily' gyönyörű. Mert Kosztolányi is alkotott ám olyan dolgokat, amitől remegett a gyomromban a pillangó, olyan nagyon szép dolgokat. Én nem is tudtam, hogy ő ilyen ügyes volt, és ilyen jól bánt a tollal. A verseket nem szerettem, így az nekem nem volt mérvadó.

Szóval a Pacsirta. Vajkay-ék nagylánya elutazik a pusztába üdülni. A szülők egyedül maradnak otthon Sárszegen, és mindent a szokásostól eltérően cselekednek. Ebből születik meg a család tragédiája.

Hiába Pacsirta a névadója a könyvnek, vele csak nagyon ritkán találkozunk a könyvben. Inkább a hiánya a jelentős, ami szüli a szülei gondolatait. Felmerült bennem, a kérdés, hogy vajon a szülők miatt lett ilyen Pacsirta, és hogy Pacsirta miatt lettek-e ilyenek a szülei? Pacsirta csúnya, 35 éves és minden valószínűséggel nemsokára a vénlányok között üdvözölhetjük. Nem szereti a vendéglői szagokat, nem szereti a színházi szagokat. Ezért nem is jár társaságba, mert rosszul érzi magát. Mivel rosszul érzi magát társaságban, ezért a szülők nem erőltetik, és ők sem járnak. Egészen az elutazás hetéig. Nincs aki főzzön rájuk, ezért vendéglőbe járnak. Találkoznak régi ismerősökkel, Ákos, az apa a Párducokkal, színházi belépőt kapnak, és az ispán is meghívja Ákost ebédelni. Nem beszélve a Párducok görbe estéjéről, ami kihozza az apából azt, amit már 35 éve akar megfogalmazni.

A hét elején még nem tudják, mihez fognak kezdeni Pacsirtanélkül. Aztán ahogy az ismeretségek újra élednek, bátortalanul ugyan, de végre kibontakoznak az öregek. Jól érzik magukat, és vágynak is rá a továbbiakban, de a lányuk nem szereti ezt, nem szereti azt. Így, hazatértét megváltásnak érzik, hiszen nem kell jól érezniük magukat tovább, mert Pacsirta úgy sem menne velük sehova. Minden visszatér a régi kerékvágásba. Gyávának tartom őket.

Pacsirta sorsa meg van pecsételve, ezáltal a szüleié is. Mi lenne akkor, ha nem lenne Pacsirta, vagy ha másmilyen lenne? Sárszeg máshogy állna hozzájuk, akkor más lenne a tragédiájuk.

Kellemes meglepetés volt ez a Kosztolányi, szívesen kezembe veszek majd tőle mást is. Nyilván más élményt nyújtott volna, ha könyvben olvasom, és egyszer el is szeretném olvasni, mert az biztosan ütős élmény lesz.

Koszolányi Dezső: Pacsirta

Az időutazó felesége után volt bennem egy olyan szikra, hogy Niffeneggert, köszönöm szépen, többet nem. Annak ellenére, hogy csodáltam a képességet (és valószínűleg türelmet), amivel azt a bonyolult történetet megírta úgy, hogy még az utolsó elvarratlan szálat is képes volt a leges-legutolsó pillanatban visszafűzni, volt bennem egy apró dolog, amiről tudod, hogy zavar, de nem tudod megmondani az okát, hogy miért. Mintha a képzeletbeli mérlegnek nem a két karjára ült volna a történet, hanem a mérleg tetejére, és onnan röhögne rám. Na most Niffenegger ezen regénye is szépen felkapaszkodott, vagy felrepült a varjakkal, nem tudom, de mindenesetre onnan röhögnek rám, hogy nem tudom eldönteni, tetszett, vagy sem. Mert vannak vele bajaim, de voltak jó pillanatok is.

Valentina és Julia egy szép napon megöröklik nagynénjük, Elspeth lakását Londonban azzal a kikötéssel, ha odaköltöznek egy évre, és szüleik nem teszik be a lábukat oda. Át is repülik az óceánt és belevágnak a nagy európai életbe.

Először is, ha manapság játszódik: mutasson nekem valaki egy olyan ikerpárt, aki 21 évesen is ugyanúgy öltözködnek, mintha tinédzserek lennének, és nem a neten lógnak, vagy a haverjaikkal. Nincs ikertestvérem, de ez a fajta ragaszkodás egymáshoz nekem már túl soknak tűnt, pláne ennyi idősen. Másrészt érdekes volt olvasni az ikerpár viszontagságait, hogy náluk is van domináns egyén. Julia annyira képes befolyásolni húgát, hogy az képtelen tőle megszabadulni. Mintha képtelen lenne önálló döntéseket hozni, önállóan boldolgulni. Vagy csak Julia hiteti ezt el vele? Vagy maga Julia fél az egyedülléttől, attól, hogy ha nem irányíthat valakit, nem is tudna boldogulni.

A történet nem nagy kunszt, ilyet én is kitalálok, sőt már jóval előttem mások is kitalálták. Egész végig arra próbál rájönni az ikerpár, hogy anyjuk és nagynénjük (mert ők is ikrek ugye) miért szakadtak el egymástól, mi az a nagy titok? Aztán amikor jön a nagy leleplezés, akkor várjuk a dobpergést, majd jön a titok, mindenki ledöbben, mint a filmekben, hogy ez a titok? A dobpergés megy tovább, majd valaki rászól a dobosra, hogy hagyja már abba, aztán mindenki szétszéled. Ráadásul szerintem nem volt tisztán leírva, hogy mégis hogyan bonyolódtak a szálak. Megmondom őszintén, én jól belegabalyodtam a már kigabalyított cérnába. Kellett egy kis idő, míg kiszabadultam.

Meg ez az egész szellemesdi dolog olyan elvont volt. Meséltem az uramnak, hogy mi történt a kiscicával, hát ő is betegnek tartotta az egészet. Már egy előző posztban leírtam, hogy én akkor érzem jól magam egy könyvben, ha bele tudom élni magam, el tudom hinni az egészet. De ez annyira bugyuta dolog volt, hogy már nem is vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljam elhinni. Nem tetszett egyáltalán.

Voltak részek, amik elnagyoltak voltak, nem vette a fáradtságot az írónő, hogy jobban beleáshassuk magunkat, csak átrohantunk egy-egy részleten, mintha nem is lett volna fontos. Akkor meg minek írta bele?

A szereplők is hagynak nekem kivetnivalót maguk után. Volt közöttük piszok gonosz és önző, de szerencsére, ahogy a mesékben is, minden piszok gonosz és önző ember elnyerte méltó büntetését a végére. Úgy kell nekik. Nem igazán értettem, hogy Martin és Marijke milyen fontos szerepet játszik a történetben. Mivel Valentina Roberthez húzott, biztos kellett valaki, akihez Julia is elmehet játszani, mert valamit kellett kezdeni a szabadidejével, míg a másik kettő elvolt. Maga valójában érdekes volt Martin kényszerbetegsége (az elején folyton Monk jutott róla eszembe), de akkor sem értettem a lényegüket.

Szóval ott egyensúlyozik a könyv, hogy a serpenyő melyik oldalába ugorjon, de még egyelőre nem fog ugrani. Az időre hagyom, hogy elfáradjon és önmagától essen bele a jóba vagy a rosszba. Addig is azt köszönöm a könyvnek, hogy felhívta a figyelmem egy olyan csodálatos helyre, mint a Highgate temető, és tuti biztos, hogy ha legközelebb Londonban járok, akkor a mókusetetést követően oda fogok ellátogatni.

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei. Athenaeum Kiadó, 2010.

Noah Gordonnal Az orvosdoktor kapcsán találkoztam, még a blogolás legelején. Az akkor nem igazán tetszett. Hosszú volt, és lassan haladt, és a főhős valahogy mindent olyan gyorsan megkapott. Nem volt szimpatikus. Ezért is féltem belevágni a Sámánba. Christinától kaptam a könyvet azt hiszem még tavaly, és év végén muszáj volt felpakolnom a várólista csökkentő polcomra. Az idei nyaralás pedig éppen kedvezett az időzítésnek, és elkezdtem olvasni. És nem bántam meg, sőt, azt bántam meg, hogy ennyit vártam vele.

Az orvosdoktorban megismerkedtünk a Cole családdal, ahol egyik utód rendelkezik egy képességgel, amivel ki tudják tapintani, hogy ki haldoklik. A Cole család ezt orvosi területen kamatoztatta. Rob J. Skóciából érkezik az Új világba, ahol az őslakos indiánok már nem szívesen látott vendégek, és Észak és Dél a háború szélén áll. Az ő fia Sámán, aki gyerekkorában elkapta a himlőt, és megsüketült. Képes lesz-e ez a fiú megbírkozni a képességével, és lehet-e orvos belőle?

Nem árulok el nagy titkot, hogy sikerül neki. A rejtély nem ebben van. Rob J. összehaverkodik a környéken ólálkodó indián törzzsel, és Sámánjuk, az indián nő, Makva-ikva segíti őt az orvoslásban. Egy nap azonban holtan találják a nőt, és nem tudni ki a tettes.

Azért jó Noah Gordon könyveit olvasni, mert látszik az írásaiból, hogy tényleg utánajárt a történelemnek, komoly kutatásokat végzett. A könyv magába öleli Amerika két nagyon fontos történelmi pontját, az indiánok és a négerek kérdését. A mindennapi életbe csempészi bele a történteket, és nem éreztem, hogy súlyos, leírásokat olvasok, ami a száraz történelmet taglalja. Megtalálta az író a kellő egyensúlyt az élvezet és a tudás között. Sőt, volt olyan, hogy szívesen olvastam volna még a politikáról, mert nem elégítette ki a kíváncsiságomat. Ami kicsit hosszúra nyúlott, az a háború volt, az lehetett volna rövidebb is. Mert ugye nem szabad elfelejteni, hogy egy majd' 800 oldalas könyvről van szó.

Amit az első kötetben nehezményeztem, az itt már teljesen megszűnt, igazságosnak találtam az eseményeket, bár nem is volt annyi szenvedés benne, mint Az orvosdoktorban. A kötet leginkább Rob J.-ről szól és nem Sámánról. Makva-ikva halálát is leginkább ő kutatta fel, és csak az utolsó szálakat fűzte a helyére Sámán. Ami érdekes még, hogy a szereplők egyike sem kiemelkedő személyiség, hanem mindenki átlagos. A képesség sem a legfontosabb tulajdonság itt, hanem mindenki emberi, a kitartás, a bátorság, a szerelem, a ragaszkodás, a család szeretete van a fő helyen. Ettől lett olyan életszagú az egész számomra. Élveztem benne úszkálni, és nem bántam a hosszát sem. És végre megtört az átok, hogy a várólista csökkentős könyvek rosszak. Újra kedvet kaptam fogyasztani belőlük.:)

Noah Gordon: Sámán. Magyar Könyvklub, 1994.

U.i.: A cím azt jelenti, hogy Fehér Sámán, és hát talán kitaláljátok, hogy a címszereplőt hívták így az indiánok.

És nagyon komoly volt az indiánok szaunája. :D

A freeblog krachja előtt valaha volt itt egy bejegyzést, miszerint kaptam egy ajándékot, de a gugli sem jegyezte meg. A moly szerint így kezdődött:

"Újra végigsöpört egy díj a blogvilágon, és Kellyolvas jóvoltából a hullám széle engem is megtalált. Köszönöm szépen, nagyon meghatódtam. :) Így néz ki ni:   És tovább kell adnom 10 bloggernek, de nem adom, mert már mindenki megkapta, de ha adnám, akkor nekik adnám: Christina, mert a világ legdrágább barátnője, Káááá, mert szerintem hasonlóan gondolkodunk, és egyszer már össze kéne futni, Zenka, mert ha könyvet írna, biztos felkerülne a kedvenceim közé, bármilyen témában is írna..."

Olvasás után rögtön meg szoktam írni a bejegyzéseket, de most nyaralás, költözés, új munka miatt kénytelen voltam vele várni másfél hetet. Veszek egy mély levegőt és megpróbálok visszaemlékezni a történtekre, vagyis először inkább arra, hogy milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Olyan egyszerolvasós... szerintem.

Katsa (próbáld meg a leírástól elvonatkoztatva kiejteni magadban a nevet) nagybátyja, Randa (na itt már én is röhögtem) udvaránál "szolgál". Ő garabonc, amit az jelez, hogy egyik szeme kék, másik pedig zöld. Veleszületett adottsága van, ami pedig nem más, mint hogy egyetlen ütéssel képes megölni bárkit. Ezt Randa a maga javára fordítja, ezzel intézi el azokat, akik nem akarnak behódolni neki. Minden garabonc sorsa, hogy a királyt kell szolgálnia. Egy nap Katsa megelégeli a dolgot és felbukkan a színen egy másik garabonc is, aki állja Katsa tekintetét, amit a lány nem tud mire vélni.

Az volt a fülszövegben, hogy Twilight-hoz hasonló romantikus történetben lesz részem. És ezt kb a könyv közepe táján vettem észre. Apró sokkot kaptam, mert olyat nem akartam olvasni. De szerencsére annyira nem volt vészes. Csak miután összejöttek, ne nevezte volna az írónő! minden mondatban kedvesének a másikat. Na ettől mászok falra... Meg voltak gondjaim a stílussal is. Nem tudom, hogy a fordítás miatt lett ilyen, vagy alapból így írt. Felteszem, közékori környezetbe szerette volna illeszteni az írónő a történetet, ahol egy királyi udvarban a körbeudvariaskodás megszokott dolog. Nekem nagyon furcsa volt, hogy ez hiányzott belőle, sőt úgy ugratták egymást, mint ahogy én szoktam kötözködni. Lehet, hogy így tervezték, de ez nekem nem tetszett.

Másik dolog, hogy én szeretem elhinni amit olvasok, még akkor is, ha fikció. Segít belemerülni a könyv világába, és könnyebben tudok azonosulni a szereplőkkel. Namármost én ezt a garabonciás dolgot annyira nem tudtam felvenni, hogy ez is csökkentett az élményen.

Ezeken kívül nagyon tetszettek a személyiségek, amiket Cashore kisasszony alkotott. Katsa nagyon erős jellem volt. Önálló, néha feminista hajlamokkal rendelkező lány, aki engedte magát befolyásolni a nagybátyja által. Képes a fejlődésre, méghozzá vállalható keretek között. Meghoz olyan döntéseket, amik a könyv elején még esélytelennek látszana. Végig megőrzi egyediségét, személyiségét, és nem hagyja magát tovább befolyásolni. Társa, Pongor szintén garabonc, aki mézes-mázos és persze csodálatos pasas, minden nő álma. Naná, mi más lehetne egy ilyen könyvben.:) Ő is szimpi volt nekem.

A történet egyébként pörgős, egy-két oldalon unatkoztam úgy az 1/3-a környékén. Megfelelő számú fordulatot észleltem benne, amik fenntartották az érdeklődésem, és volt olyan is, ahol lerágtam volna mind a tíz körmöm, ha nem lett volna tele homokkal, meg nem lett volna sós a tengertől. :) Szóval szerintem vállalható a könyv, ha ezektől az apró hibáktól eltekintünk. Kikapcsolódni tökéletes volt.

Kristin Cashore: Graceling- A garabonc. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Egy hűvös, nyári szombat délután rám tört az érzés, a szükség, hogy most nekem Egri csillagokat kell olvasnom. Kétségbeesve rohantam körbe a házat egy példányért. És ekkor ért a sokk, hogy nincs egy darab sem a házban. Akkor hol van az, amit ötödikes koromban olvastam? Biztos nem volt könyvtári, mert majd egy évig nálam volt. Talán az unokatesóm példánya volt. Mindegy is, mert barátunk az internet, és a könyvesbolt. És az Osiris még a pénztárcámat is ápolja, mert 980 pénzért árulja nekem.

Szóval egymáséi lettünk, és megkezdtük az ismerkedést. Mert szégyen ugyan, de be kell valljam, én nem olvastam végig a könyvet. A Holdfogyatkozás rész kimaradt. Megnéztem a filmet és gondoltam, ezzel  minden le van tudva.

Mindenki ismeri a történetet (aki nem, az meg olvassa el ;) Vicuskával és Gergővel gyerekként találkozunk, mikor a török előfordulása az utakon nem ismeretlen. Őket kísérjük útjukon egészen a nagy egri csatáig. Van itt török rabság, zarándoklat, házasság, és izgalom.

Állítólag Gárdonyi nem volt megelégedve a stílussal, amiben írta a történetet. Többször is átírta, és az 5. verzió maradt fenn, mert már tovább nem tudta alakítgatni egy visszafordíthatatlan esemény bekövetkezése miatt. Nem is mindig tetszett a stílus, néha döcögős volt, máskor olyan folyékony, hogy észre sem vettem az oldalak folyását. Imádtam Bornemissza Gergő találékonyságát és eszességét, amivel a török minden mozdulatát meggátolta, és olyan természetességgel vitte ezt véghez, mintha erre született volna. És erre is született. Érdekes volt szemlélni, ahogy a török egyre okosodott a magyarok mellett. Hiába hiúsították meg egy várfoglaló tervüket, másnap újjal álltak elő, és megint és megint, míg nem az összes csel hiábavaló lett.

Én sajnálom azt a csodaszép várat, amit Gárdonyi a szemünk elé tárt a könyvben. Ma már csak a palota van meg a várból, ami kis szelete csak az egésznek. Szívesen sétáltam volna egyet mind az öt bástyán, a teknősbéka fejétől a farkáig. Belestem volna a kovácsműhelybe, a pékhez, a borbélyhoz, megnéztem volna egy lovagi tornát a vár udvarán, és uzsonnáztam volna a vár úrnőjével. Majd visszatértem volna a fő utcáról nyíló apró utcácska végén található zöld színű, emeletes házikómba. Aztán, amikor jön a török, akkor én is ott álltam volna a vérten és öntöttem volna fejükre a forró szurkot. Ha a veszteségeket nézzük, azt hiszem a törökök jártak rosszabbul. A második ostromban csak 8000 katona esett el, és még bőven ennyi a végső játszmában. Tehát kb. 20 ezren vesztették életüket a csatában, míg a magyarok oldaláról 300-an. Szerintem tökjók voltunk.

Összességében nem voltam elájulva a könyvtől, de nem volt olyan rossz. Viszont továbbra sem érzem alkalmasnak kötelező olvasmánynak. Nehéz falat ez egy ötödikesnek. Még nekem is az volt. Azért jó élmény volt, nem bántam meg, hogy elolvastam.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok, Osiris Kiadó, 2005.

Kimaradt nálam az 5. heti beszámoló, és a 6.-ból is mindjárt kicsúszok, de az Egri csillagok írásra késztetett. Ugyanis van egy olyan pontja az e heti témáknak, amiben az iskolai irodalom órákról, a kötelezőkről, az elrettentésről szól.

Nos, az Egri csillagok. Az első kötelező olvasmány 5. osztályban. Emlékeim az évről: egyetlen kötelező olvasmány az évben. Kezembe veszem, forgatom, átlapozom. Tömör, apró betűk több, mint 500 oldalon át. Fehér, vászonborítós kiadás, védőborítója már hiányzik. Gerincén fekete csíkban a szerző és a cím. Első mondat: "A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány." Eddig nem rossz, mehetünk tovább. Első pár fejezetig jutottam el, aztán mindig valami közbe jött. Mire megint kézbe vettem, már nem emlékeztem semmire, tehát elkezdtem újból, és újból, és újból. Egyszer végre eljutottam a 4. nagy fejezet végéig, majd véget ért az 5. osztály, megírtuk belőle a dolgozatot, én meg nem láttam értelmét, hogy tovább olvassam. Becsuktam, és visszaadtam unokatesómnak. Nem tetszett, nem tudtam vele azonosulni. Most újra olvasva teljesen ki vagyok akadva, ahogy a barátnőm mondaná, mert erre a könyvre egy hatalmas piros 18-as karikát illene kitenni. Ne haragudjon a díszes gyászmenet, de ebbe annyi vér van és borzalom, hogy egy 11 éves gyereknek ez sok. Annyira féltjük a gyerekeket, hogy ha már egy csúnya szó is elhangzik egy tévéadásban, azonnal ki kell tenni a 12-es karikát, mert az már nem nekik való. Erre meg ilyet olvastatnak a néppel. Nem értem az összefüggést...

Amúgy meg nem csodálom, hogy a gyerekek első nekifutásra megriadnak a könyvtől. Még most olvasva is néha borzalmasnak találtam a könyvet. Újra átéreztem a szenvedést a 11 éves énemmel együtt. Ha már annyira Gárdonyit akarnak olvastatni a gyerekekkel, ami szerintem nem egy rossz ötlet, ne a legnehezebb olvasmányával kezdjék. Ott van A láthatatlan ember, ami egy kisfiúról szól, tehát fiúknak tökéletes. Vagy ott van az Ida regénye, ami a lányoknak alkalmas. Máris nem olyan rettenetesen vastag, és talán még élveznék is. Nem beszélve a rengeteg manapság születő ifjúsági könyvről, amik szinte igényesebbek, mint egy klasszikus, és ha még az is a probléma, hogy magyar legyen, mert magyarok vagyunk, akkor találunk magyar író tollából származó műveket is.

Az általános iskolai irodalom órákra nem igazán emlékszem, de a gimis tanárom ritka sz@r volt. Sosem olvastam el a kötelezőket, vagy nem akkor, amikor ő mondta, és nem azt, amit ő kért. Mégis megszerettem olvasni, és a magam erejéből. Nem kellett hozzá Ady-t vagy Mikszáthot elemeznem.

Ha már említettem egy klasszikust, elmondom, hogy klasszikus párti vagyok. Magyar, külföldi mindegy. Az én menedékem, ha már elegem van a világból, és elmenekülnék a problémák elől. A középkor, a 18, 19, 20. század az én búvóhelyem. Ha kortárs, akkor inkább külföldi, mint magyar. A magyar kortárs írók művei számomra megfoghatatlanok. Modorosak, valami olyan felsőbbrendűség árad belőlük, amit én nem szeretek. Persze itt is vannak kivételek, és a külföldi művek között is találhatók ilyenek. A magyar klasszikusokban a természetességet szeretem, a realitást, az akkori valóságot. A külföldi irodalomban a misztikumot, a különlegességet, amire valamiért a magyarok nem annyira nyitottak, mint a külföldi írók. De ez nem is baj szerintem.

Na de a Gárdonyi akkor is túl véres egy ötödikesnek....