joeymano

Kedves olvasóim!

A minap egy hagyatékból kb 1500 könyvre tettünk szert, amit nem volt szívünk kidobni. Inkább úgy döntöttünk, hogy gazdát keresünk nekik, és elkezdtük katalogizálni őket. Csináltunk neki egy blogoldalt, ahová folyamatosan töltjük fel a könyveket. Most jelen pillanatban a felénél járunk a feldolgozottságnak.

A legtöbb könyv krimi, de van benne szépirodalom és tudományos könyv is. Nagyon jó állapotban vannak. Válogassatok kedvetekre, és jelentkezzetek az olcsokonyv.info (kukac) gmail (pont) com címen. Az árból lehet alkudni, ha úgy adódik. ;)

A honlap címe: olcsokonyv.freeblog.hu

De ha szeretnéd fülszöveghez vagy borítóhoz kötni, akkor a molyon is megtalálod őket Csillagpor_könyv név alatt.

Nincs olyan ember a világon, aki nem tudna egy tündérmesét elmesélni. Mindegyik ilyen mese azzal végződik, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Persze, ezzel könnyű lerendezni a történetet, és abba az álomba ringat minket, hogy a megismert állapot a végtelenségig fennmaradhat. Aztán jön a saját párkapcsolatunk, ami addig szép és rózsaszín, amíg nem jön az első probléma. A rózsaszín felhőt felváltják a sötét fellegek, és mi meglepődünk, hogy hol van a boldogan éltek... kezdetű mondatocska.

Kosáryné Réz Lolával is hasonló dolog eshetett meg, és elege lehetett a tündérmesékből, mert megírta Hilduska és Ádám esetét. Nem más az alaptörténet, mint a Hófehérke és a hét törpe. Hilduskát a családja Budapestre akarja vinni, de a kislány megszökik, és az erdőbe szalad, ahol 7 nagybátyja él, akik bányászok. Közöttük nő fel Hilduska, aki gondoskodik a 7 idős emberről, közben a rablólegényről álmodozik, aki eljön érte, és magával viszi. El is jön Ádám személyében, aki a falusi környezetből a fővárosba ácsíngózik, ahol nagy úr akar lenni, és ahol minden nő a lábai előtt fog heverni. De jön az esküvő, a gyerek, a gondok, és Piroska, Hilduska nagyon fiatal édesanyja...

Nem tudtam, mire számítsak a fülszöveg alapján, de az írónő is belefér a Kékharisnyások közé, amiből esemény/kihívás is született a molyon, és úgy döntöttem megnézem magamnak. Sokáig szkeptikus voltam, mert nagyon nem tudtam azonosulni a modern Hófehérkével, elég bugyutának éreztem a történetet. Az írónő pedig néha-néha megmutatta, hogyan is képes írni, de ezt sokszor elfelejthette, mert csak a cselekményre fókuszálva, pörgette az eseményeket nulla irodalmiság mellett. Aztán kiakadtam azon is, ahogy Ambrus, az öregember fente a fogát a kislányra, meg azon is, ahogy Hilduska viselkedett. Kemény 6 hónap után feladta a házasságát, és szabad utat engedett az urának. El is váltak, majd szépen visszament az öregekhez.

Ekkor kezdett egy kicsit érdekelni a történet. Még panaszkodtam is Heloise-nak a molyon, hogy elég bugyuta ez az egész, és nem tetszik. Adtam tegnap este még egy esélyt a könyvnek, és meg kell mondjam, jól tettem, mert egész jó lett a végére. Hilduska a válás után 180°-os fordulatot tett, és a szerencsétlen kislányból egy határozott, mindenre képes asszonnyá vált, akinek a további sorsa elkezdett érdekelni. És így értem a végére ma délutánra. Addig pedig kúsztak fel a csillagok, és talán 4 darabot is fog kapni tőlem. :)

Az írónő még a mai napig érvényes problémákkal foglalkozik, és a lehető legegyszerűbben. Nem kerít neki nagy feneket, egy az egyben leírja kiben mi zajlik le. Hilduskában, aki az erdőbe visszatérve Ambrussal találja magát szemben, és akitől nagyon sokat tanul, rengeteget köszönhet neki. Vagy ott van Ádám, aki talán azonnal megbánta a házasságot, amint kimondta az igent. Ő még szabadságra vágyik, anyagi gondatlanságra, és hogy minden nőt megszerezhessen magának. Ez alatt belátja, hogy bántotta Hilduskát, ezért is engedi el. De a nagyvárosban sem minden olyan, ahogy kívülről látszik, sajnos ott sem mennek egyszerűen a dolgok.

Aztán ott van a falu kontra nagyváros bemutatása. Hiacinthus, a patikárius minden mozdulatát tudja a falu, hogy bezár vasárnap, és valamerre viszi az útja, de senki nem tudja merre. Elég egy szemtanú, hogy Hilduskához jár, és már az összes falusi róluk beszél, és összeboronálja őket. De a város sem jobb. Vendégség vendégség hátán, ahol üres beszélgetések, és nagyzolások zajlanak. Mindenki idegen, nincs fa, nincs erdő, nincs délutáni frissen fejt tej uzsonnára. Hol a jobb, kinek mi az otthona.

Szóval örülök, hogy adtam még egy esélyt a könyvnek az este, és nem hagytam félbe, mert egy egész jó történet kerekedett ki belőle a végére. Igaz, hogy felejtős, és egyszer olvasós, de akkor is, könnyű nyári élmény.

Kosáryné Réz Lola: Álom. Garabonciás Kiadó, 1989.

Elérkeztünk az eseménysorozat középső állomásához, a negyedik héthez. Nem szeretnék védőbeszédet mondani sem a szépirodalom, sem a szórakoztató irodalom mellett, mert mind a kettőt előszeretettel olvasom. Kedvtől függ, hogy éppen mit olvasnék szívesen. Arra is rájöttem, hogy évszaktól függ a dolog. Késő ősztől kora tavaszig a szépirodalom kerül elő többször, tavasztól kora őszig pedig a szórakoztató irodalom. Az is befolyásolja a választást, mennyire vagyok fáradt, mennyire foglal le a munka. Persze lehetne árnyalni is a különbségeket szépirodalom és szépirodalom között. Nem szeretem a szélsőségeket, olvasás terén inkább liberális vagyok.

Sokat gondolkodtam már, hogy kikkel ülnék le szívesen beszélgetni az írók közül. Baráth Katával például már találkoztam kétszer, és tudtunk is beszélni kicsit, de az akkori izgalom közepette hirtelen elfelejtettem mindent, amit amúgy megkérdeznék tőle. :) De így jártam Kőrösi Zoltánnal is, őhozzá is lenne pár kérdésem. Aztán ott van még Zilahy, Jókai, Gárdonyi, Fekete István, Vaszary, Dumas, Moore, József Attila, Austen. Dumas-tól azt kérdezném, hogyan tudott ennyi ötletet kitalálni, és tényleg mással íratta meg a részleteket? József Attilától, hogy baleset volt, vagy öngyilkosság, Austentól, hogy valóban így látta-e a kort, Jókaitól, hogy hogy a fenébe volt képes ennyit írni, Fekete Istvántól, hogy hol tanulta ezt a gyönyörűséget, amit a szavakkal művelt. A többiekkel pedig csak úgy elbeszélgetnék erről-arról, a világ nagy dolgairól.

A múltkor éppen megint nem volt kedvem olvasni, ezért a molyon végigböngésztem, hogy hányadik voltam, aki regisztrált a molyra. Kétszáz akárhányadik voltam, és ez lehet, hogy nem nagy szám, de engem büszkeséggel tölt el, hogy már a kezdetek óta a részese lehetek ennek az egyedülálló kezdeményezésnek, és azóta nyomon követhetem minden apró változását. A kedvünkre formálódott, nekünk formálódott az évek alatt. Sajnos nem áll módomban már annyit részt venni a moly életében, mint a kezdetekkor, de így is rengeteg funkcióját kiélvezem. Statisztika a könyveim számára, mondhatni a szomorú valóság számokban kifejezve - gondolok itt a várólistámra, vizuális valóság a polcaimnak, az eseményeknek. És olyan jó érzés, amikor valaki kedvenceli, amit műveltem, vagy ír egy kommentet, mert érdekli, hogy tetszik a könyv. Főleg azért, mert nagyon keveset tudom nyomon követni a többiek minden mozzanatát, és ritkán kommentelek másokhoz. De válogathatok ezernyi esemény közül, írhatok bárkinek, és biztosan tudom, hogy valaki nagyon jó fej ember van a túloldalon, akiben megbízhatok, akivel simán kétkedés nélkül el tudok indítani egy cserét, vagy akinek el tudom küldeni a könyvét, mielőtt még kifizette volna. Nagyon sok kedves emberkét ismertem meg ebben a közösségben, és nagyon élvezem, hogy a tagja lehetek. :)

Andiamo olvasást ösztönző programja a harmadik hetéhez érkezett, sőt lassan a harmadik hét végéhez, de már nem kell sokat várnotok, mert most jól leírom az idei heti témáról a véleményem.

A blog nekem egy játékfelület, ami segít a gondolataim rendszerezésében. Én elég furcsa módon működök, mert képtelen vagyok leülni és egy adott témában elgondolkozni. Nem tudom egy mederben tartani a gondolatokat, és egyik pillanatról a másikra már máshol járok. Néztem is nagyokat, amikor lengyel barátnémat akartam rávenni valami közös programra, de ő közölte, hogy el akar vonulni a szobájába, mert gondolkozni van kedve. Lényeg a lényeg, hogy ha beszélek, vagy írok egy témáról az szépen egy vonalba rendezi a gondolataimat, és képes vagyok értelmes dolgokat alkotni ilyen módon. A blog pedig egy eszköz ehhez, mert általában nincs, aki meghallgassa a könyvről alkotott véleményemet. Az uram türelmesen várja, míg a végére érek, de tudom, hogy ő közben arra gondol, mi nyekereg már megint a kocsiban.:) A blog egy eszköz számomra, ami segít továbblendülni egy könyvön. Leírom, hogyan tetszett, ezzel el is mondom valakinek, akár van valaki a túloldalon, akár nem. A fejemben egy kupacba rendeztem a véleményt, belehelyezem egy dobozba, lezárom, és berakom az agyam erre kialakított raktárába, hogy ha kell, egy kattintással elővehessem. Ez után jöhet a következő könyv, aminek a kiválasztása korántsem olyan egyszerű.

Megmondom őszintén, a reci példányok nekem megváltások, mert sokszor kerülök abba a csapdába, hogy nem tudom, mit olvassak. Borzalmasan utálom a bizonytalanság érzését, és ez is egyfajta bizonytalanság, hogy mi lesz a következő, hogyan fog tetszeni, mi fogja meghatározni a következő időszak olvasmányélményét. Ha nincs kedvem válogatni, csak megfogom az éppen aktuális kötelező olvasmányt, amit amúgy is elolvasnék, csak nem tudni, mikor jönne sorra. Ha kifogyok belőlük, akkor jön a várólistacsökkentő polcom áttanulmányozása, hogy van-e kedvem arról valamit olvasni, vagy sem. Ha nincs, akkor jön, hogy angolul kéne olvasni, mert már olyan régen olvastam angolul, és érzem, hogy veszítem el a tudásom. Ha ehhez sincs kedvem, akkor jön a probléma.

Először számba veszem, miket olvastam az utóbbi időben, megvizsgálom, vagyok-e olyan hangulatban, hogy folytassam a sort. Két dolog közül szoktam választani, hogy éppen valami új vagy régi történetre vágyom. Ettől függően szépen szűkül a kör, pláne, hogy azt is eldöntöm, magyar legyen vagy külföldi. Ezután végigpásztázom a könyvespolcot, és ahol megáll a tekintetem, azt választom. Persze előfordulhat, hogy a pásztázás közben megpillantok egy teljesen más hangulatú könyvet, lekapom, és már olvasom is. Máskor már a könyv olvasása közben egyértelmű kívánságom van, hogy mit olvassak legközelebb. Ez inkább akkor fordul elő, ha annyira nem köt le a történet, és már azon gondolkodok, hogy vajon mi lehet ennél érdekesebb.

A bloggerek mindig éppen a poszt olvasásának pillanatában ültetik el a bogarat a fülembe egy könyvre, ami általában kifullad abban, hogy még megrendelem a könyvet, ki is fizetem, majd szépen elhelyezem a polcon. :) Olvasásra meg ki tudja mikor kerül sor, ha újra átesnek a szigorú kiválasztási folyamaton. Komolyan, néha olyan, mint egy állásinterjú a könyveknek. Néha objektív vagyok, néha szubjektív.

Nagyon kevés időm van netezni, így sajnos nem tudok mindenkit követni, pláne, hogy lassan 100 felé közeledik a könyves bloggerek száma. Kb. 7 olyan blogger van, akiknek minden bejegyzését el szoktam olvasni, ők már nagyon régóta, mondhatni a kezdetektől a kedvenceim. Az ő véleményükre adok, és mert már megszoktam, hogy őket olvasom.:)

Jelentem megtaláltam a tökéletes gyógyírt hőség ellen. Nem kell mást csinálni, mint a 29 fokra felhevült szobában beülni kedvenc helyedre, ahol olvasni szoktál, és kis adagokban, lassan, mondatról mondatra, szóról szóra haladni egy Fekete István kötettel a kezedben. Amint a somogyi erdő utolsó gallyacskája is megelevenedik előtted, amit éppen betakart fehér leplével a tél, és már kezded is érezni, ahogy a farkasordító hideg reszkető mancsával megragadja először a bokádat, és már csak azt érzed, hogy az orrodat sem érzed... na, akkor dideregni kezdesz te is, pedig mielőtt beléptél az erdőbe, még folyt rólad a víz. Hasonló hatást lehet kiváltani Jókaival is, de hőségriadó idején csak és kizárólag Fekete István javallott.

Fekete István életre kelti a hajnalt az erdőben, és sokkal izgalmasabb történetet kerít köréjük, mint a könyv sztorija maga. Panni 8 évesen kerül családjával a badányi erdőbe a malomba. Egyik este egy 15 éves árva fiú érkezik hozzájuk, aki szívesen legénykedne a malomban egy kis alamizsnáért. Panni és Matyi különösebb emberi kapcsolatok híján összebarátkozik, és valami különleges kezd kibontakozni közöttük. Egy szomszédos falu molnárja és molnárnéja télre magához veszi Pannit, mert nincsen gyerekük, és szeretnék ők is kiélvezni a gyermek adta lehetőségeket. Panni édesanyja hirtelen meghal, így Panni egyre többet van Killányban fogadott szüleinél. A történet arról szól, hogyan boldogulnak a fiatalok ekkora távolsággal.

A történet további pár mondattal összefoglalható, de egy Fekete István regénynél nem is ez a lényeg. A maga egyszerűségének nagyszerűségével képes tökéleteset alkotni. Egyszerű a történet, egyszerűek az emberek, egyszerű az élet a malomban. Bonyolult a természet a maga állandó körforgásával. Nagyon tetszett, hogy mondatokat adott az író élettelen tárgyak "szájába". Beszélt a kis malomkerék, beszélt az ablak, beszélt a lapát, de beszélt a bagoly is (egyébként nem értem, hogy miért lett a bagoly ennyire pesszimista és vészjósló?!), a patkány is.

Sokat nem tudok írni a könyvről, mert az csak ajnározás lenne, ami inkább szólna az írói magasságnak, mint a történetnek. Fekete Istvánt szerintem nem mindig a történetért kell olvasni, hanem azért, ahogyan köré kanyarítja a természetet. Több élet van benne, mint a szereplőiben. :)

Nálam kimaradtak az ifjúsági kötetei, amit most már nagyon sajnálok. Elképzelhető, hogy akkor nem tudtam volna ennyire élvezni a könyvet, így egyáltalán nem bánom, hogy most ismerkedek az íróval. És szerencsére anya azért elég sok kötetét szerezte be annak idején, hogy egy ideig biztosan el legyek látva vele.:)

Fekete István: Hajnal Badányban. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1965.

A borító nekem nem mondott sokat erről a könyvről, és a Könyvmolyképzős könyvek mostanában elég sokszor belecsalnak abba a tévhitbe, hogy ha a borító nem tetszik, akkor a könyv sem lesz jó. Így volt ez a Waverley-kerttel és a Rubinvörössel is, bár ez utóbbinak, ha jobban belegondolok, a fülszövege akadályozott egy ideig. De lényeg a lényeg, hogy kellemesen csalódtam a borító ellenére.

A borítón Chloé Saunders szobrozik feltehetőleg, aki a főszereplő is egyben. Egy átlagos 15 éves lány, akivel életének azon a napján találkozunk, amikor az gyökeresen megváltozik. Kezdődik azzal, hogy reggel emberek tűnnek fel és el a szeme elől, megjön az első menzesze, és ráadásként még egy olvadozó gondnok is végig kergeti a sulin mindenki szeme láttára. Ez még nem elég, mivel azt hiszik, hogy megőrült, elszállítják egy intézetbe, ahol a következő két hetet fogja tölteni. Itt találkozik Torival, Rae-vel, Lizzel, Simonnal és Derekkel. De miért vannak ők egy helyen, mi az, ami összeköti őket?

Az elején nem igazán tetszett a történet, aztán már csak azon kaptam magam, hogy nem tudom letenni. Van benne titok, meg kaland, és könnyen olvastatja magát. Vagyis olyan pont nekem való, olyan nyári meleg estére a teraszon. Aztán már csak az volt a probléma, hogy az a napocska már megint túl gyorsan bukott le a horizonton, és már megint a mesterséges fényforráshoz kellett folyamodnom a szobában. De sebaj, olvassuk tovább.

Mi a helyzet a szereplőkkel? Van itt mindenféle, mindenki talál magának szimpatikusat. Chloéban az tetszett, hogy tök emberien viselte a megpróbáltatásokat, vagyis elszaladt a szellem elől, félt tőle, amíg fel nem fogta mi történik vele valójában. Pont megtalálta az írónő azt az egyensúlyt az időben, amíg barátkozott a sorsával, amíg ellenállt a diagnózisnak, és amikortól rájött az igazságra. Kapunk titokzatos szereplőket is a testvérpár, Simon és Derek személyében. Tori a tipikus nagyszájú a csapatban, aki féltékeny az új lányra, mert ő lett a jó kislány, aki mindent megtesz azért, hogy kikerüljön az intézetből. Rae hasonlít a jó barátnők kategóriába tartozókra, akik általában segítik a főhősöket.

Volt egy pillanat a Derekkel azon a bizonyos estén, amikor kicsit elvesztettem a hitem a könyvben, és megijedtem, hogy ez is csak egy olyan tipikus könyv lesz. Választ erre nem kaptam még, a további részekből derül majd rá fény. Azt nem mondom el, mire gondolok, mert spoiler lenne. Van annyi a könyvben, hogy kíváncsi legyek a következő részre, de számomra inkább a felejthető, mint a maradandó élményt okozó kategóriába került. Olyan egyszer olvasható kategória. Tiniknek nagyon kapós lesz, úgy érzem. A stílus, a téma, az a bizonyos valami vonzó lehet számukra. Nekem meg megmarad nyáresti olvasmánynak.:)

Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Szeretem a könyveket. Mindegy, hogy milyen, hogy szép, vagy csúnya, vagy új, vagy régi. Ha hibája van, én úgy is szeretem. Elfogadom, ha csalódást okozott, és akkor is, ha nem. Mert ő csak egy könyv, én meg függöny vagyok, hatalmas, vörös bársonyfüggöny drapériával. És ezzel azt hiszem megválaszoltam, hogy mit preferálok, a könyvtárat, vagy a könyves boltot.

Volt idő, amikor jártam könyvtárba, de azzal az volt a probléma, hogy a kikölcsönzött könyvek egy idő után kötelezővé váltak. Mellette a könyveket vettem és vettem, de a könyvtári könyvek miatt valahogy nem fogytak. Leálltam velük, a könyveket továbbra is vettem, amik nem fogytak azóta sem...

Ez a sok könyv helyet igényel. Addig nem volt gond, míg egy helyen tartottam őket, otthon. Pestre csak azokat hoztam, amiket éppen olvastam, vagy tudtam, hogy olvasni fogok. A helyük pedig otthon volt. Úgy rendeztem őket, hogy a legmagasabbra azokat, amiket már olvastam, azon belül is a szerző és méret alapján. Az alsóbb polcokra pedig a még olvasatlanokat. Aztán Pesten átköltöztünk az urammal a nagyszobába, ahol polcok tárháza éktelenkedett üresen, és könyvekért kiáltottak. A vásárolt könyveket pedig már nem vittem haza, hanem elkezdtem tölteni velük a polcokat. Jobbára méret és új szerzemény alapján lettek felsorakoztatva a polcokra.

Egy ideig hurcolásztam a könyveket ide-oda, hogy tudjam tartani az elején kialakított struktúrát, aztán már csak azon voltam, hogy legalább szerzők szerint legyenek egy helyen a könyveim. És ma már úgy vagyok vele, hogy ahol éppen kiolvastam, ott marad a könyv. Fejben van a káosz, és egyelőre tudom még, hogy melyik könyvem hol van. :) A legnagyobb probléma akkor van, amikor olvasnék egy könyvet, de az 100 kilométerre van tőlem...

És hogy ezt miért mondtam el nektek? Hát ezért.

Az úgy volt, hogy az iskolában elkezdték nekünk tanítani az ABC-t. És annak idején a nővéremmel egy szobában laktunk, és így együtt is tanultunk. Én tanultam olvasni, ő meg már olvasott ezerrel. És ez engem nagyon bosszantott, ezért megkértem, hogy tanítsa meg a többi betűt is, mert az nem állapot, hogy én nem ismerem az összes betűt, amikor már azokat kívülről fújom, amiket már megtanítottak. És akkor megtanította nekem az összes betűt, és anyáék úgy mesélik, hogy már karácsony előtt olyan ügyesen olvastam az ő tudtuk nélkül, hogy amikor egyszer elmentek a szobám előtt, én meg folyékonyan olvastam, leesett az álluk, én meg nagyon büszke voltam magamra.

Arra is emlékszem, hogy a gyerekkönyvtárban a legtöbb időt ott töltöttem, ahova a Sicc történetek voltak elhelyezve. Még a mai napig emlékszem arra, hol voltak, és hogyan néztek ki. Aztán egy csomó könyvet kikölcsönöztem, de egyiket sem olvastam el, csak bele-belelapozgattam, majd olvasatlanul visszavittem őket. Azt hiszem, hogy a legelső könyv a Kincskereső kisködmön volt, amit kiolvastam, de ezt nem tekintem önálló olvasásnak, mert a napköziben olvastuk együtt. De az enyém mucita, én fúvom, örökre megragadt bennem.

Az első könyv, amit önállóan olvastam el, és amire nagyon is büszke voltam, az a Frakk, és a macskák volt. Nyáron történt, és az utolsó oldalakat az udvaron olvastam el, és olyan büszke voltam magamra. Az viszont nagyon bántott, hogy senkit sem érdekelt, hogy én elolvastam. Aztán innentől kezdve volt némi megingás az olvasás terén, de ma már mondhatni nem okoz gondot, és nem szomorít el, ha valaki nem értékeli, mit olvastam. :)

Ami pedig a nagy lépés volt az olvasás terén, az az volt, hogy az unokatesóm egy délután alatt elolvasta Az arany embert. Ő ezt annyira imádta, hogy hetente hajlandó volt megismételni a folyamatot, én meg csak úgy lestem, hogy csinálja. Ma már persze tudom, hogy sosem olvasott olyan gyorsan, és biztosan csak átolvasta a könyvet a sokadik alkalommal, de ezt akkor nem tudtam. Az ő hatására vettem kezembe én is a könyvet, ami teljesen elvarázsolt, és mély nyomot hagyott bennem. Utána született az igazi könyv iránti szeretetem, és azóta olvasok annyit, amennyit.

És hogy ezt miért osztottam meg veletek? Andiamonál kiderül.

Ez a könyv, és főleg a vége soha nem jöhetett volna jobb időben, mint most. A három hét alatt, amíg olvastam Gemma történetét csupa olyan dolog elé állított az élet, amivel párhuzamot tudtam vonni. Furának hangozhat, tudom, de senki ne arra gondoljon, hogy megtaláltam az ajtót a birodalmakba, bár az is nagyon mókás eset lenne, hanem az a fejlődés, amin Gemma végigment egy olyan erős löketet adott nekem, amivel én is rengeteget tudtam változtatni, és a megfelelő döntések felé tudtam terelni magam.

Nagyon sokat vártunk a harmadik kötetre, már éppen annyit, hogy a könyvvel a kezemben féltem nekiállni, mert sajnos a másfél év, ami a második rész olvasása óta eltelt kellően elhomályosította az emlékeket. Csak arra emlékeztem, hogy nagyon élveztem minden szavát, és nagyon vártam az utolsó részt. Amint elkezdtem olvasni, azonnal elszállt a félelmem, mert a történet folyásába Libba Bray beleszőtte az előző részek tartalmát is, és sikeresen kisöpörte a szürke ködöt a fejemből, és újra belerázódhattam ebbe a csodás mesevilágba.

Ahogy haladtam az oldalakkal, egyre inkább kezdtem magamévá tenni az eseményeket, és egyre inkább bele tudtam képzelni magam Gemma életébe. Ilyen pedig talán még nem is fordult elő velem. Minden változás, minden döntéskényszer csak erősítette bennem az elhatározásomat, és erőt gyűjtöttem belőle a továbbhaladáshoz. A legfontosabbat megtanultam belőle, hogy az álmainkat, a vágyainkat kell követnünk, és nem szabad hagyni, hogy a körülmények elhatalmasodjanak a döntéseink felett. Minden vágyunk, ha a megfelelő utat választjuk, valóra válik, csak a megfelelő pillanatot kell kivárnunk hozzá. Addig is gyűjtjük az információkat, és már azokkal gazdagabban meg tudjuk hozni a döntést. Ez Gemma esetében sokszorosan is igaz volt. Engedte, hogy a körülmények irányítsák, nem ismerte meg a saját lelkét kellőképpen, és ezért folyton befolyásolták. Ha egy ilyen helyzetben hozza meg a döntéseit, bizony abból csúnya dolgok sültek volna ki. De miután megismerte saját magát, minden információt a saját javára fordított, a végén meg tudta hozni a legfontosabb döntést, pont akkor, amikor eljött a pillanat. És az a legjobb az egészben, hogy Gemma rájött arra, hogy az a legjobb, ha elfogadja magát olyannak, amilyen, és felismerte azt, hogy ez a legfontosabb, és egyáltalán nem számít, mások hogyan vélekednek. Ha valakinek nem tetszik, amit Gemma Doyle csinál, hát akkor ne nézze oda, vagy fogadja el őt, mint Gemma Doyle.

Az írónő igaz, hogy bő lére eresztette az utolsó részt, de én nem találtam benne egy olyan szakaszt sem, ami felesleges lett volna. Megtalálta a harmonikus egyensúlyt a két világ ábrázolása között. Jó volt egyszerre a lányokkal készülődni az udvari bemutatás napjára, és közben a birodalmak ügyes-bajos dolgain rágódni, és felkészülni a nagy ütközetre. Minden oldal meglepett valamivel, nem tudtam kitalálni, mi lesz a következő oldalon. Egyetlen dologra jöttem rá a szereplők előtt, és ez pedig a tőr helye volt, de ez nagyon is egyértelmű helyre lett elrejtve.

A szereplők az előző részekben hordoztak olyan jellemeket, amivel az ember nem szívesen barátkozott össze, és mondhatni nem szerettük őket. Ebben a részben viszont én igenis megszerettem őket. Gemmát, mert a helyébe képzelhettem magam, Annt, mert merte megvalósítani az álmait, és Feet, mert volt bátorsága felvállalni magát, hiába néztek rá rossz szemmel. Minden lány egyéniség, és egyikük sem hagyta magát eltéríteni a maguk által kiszabott útról. Ez szerintem mindennél többet jelent.

Nagyon szerettem olvasni a könyvet, a lehető legjobb pillanatban érkezett most. Megérte kivárni ezt a másfél évet. És a jövőben tudni fogom, hogy ha megingok, csak elő kell kapnom a sorozatot, bele kell fektetnem ugyan egy kis energiát, de végig kell olvasnom és tudni fogom, hogy semmi sem lehetetlen.

A kötet végén van egy interjú az írónővel, amit senki ne olvasson el a könyv előtt, mert sajnos elárulnak benne olyan dolgokat, ami csak a végén derül ki. Ebből az interjúból viszont kiderült számomra, hogy ez a Libba egy nagy arc, és nagyon szívesen megismerném, mert baromi jó dumája van, és úgy pörög az agya, ahogy én azt álmaimban is csak szeretném. Ne hagyjátok ki semmiképp a végéről ezt a kis vidámságot.

És én még egyszer majd valamikor úgy várnék még egy részt hozzá, hogy tudjam, valóban teljesültek-e Gemma álmai, hogy tudjátok, hogy na...

Libba Bray: Az az édes, távoli harang. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Kicsit el vagyok tűnve mostanában, mert annyi minden összejött, és még össze is fog, hogy csak na, és pláne csak pislogok, hogy a héten már indul is Andiamo kezdeményezése, Az olvasás 7 hete.

Hét héten keresztül bizonyos témákban lehet bejegyzést írni, hogy népszerűsítsük az olvasást. És az a legszebb az egészben, hogy nem kell bloggernek lenned, mert a Molyon, a Facebookon és az iWiWen is lehet írni a témákban. És ez még nem minden, mert lehet nyerni könyveket is. Minden okosságot az eseményről Andiamonál lehet olvasni.

Nagyon remélem, hogy a szűkös időbeosztásom mellett én is részt tudok venni a dologban, mert nagyon szimpatikus, és rendkívül jól megszervezett eseményről van szó. Köszönjük szépen az aktivitást. :)