Az időutazó felesége után volt bennem egy olyan szikra, hogy Niffeneggert, köszönöm szépen, többet nem. Annak ellenére, hogy csodáltam a képességet (és valószínűleg türelmet), amivel azt a bonyolult történetet megírta úgy, hogy még az utolsó elvarratlan szálat is képes volt a leges-legutolsó pillanatban visszafűzni, volt bennem egy apró dolog, amiről tudod, hogy zavar, de nem tudod megmondani az okát, hogy miért. Mintha a képzeletbeli mérlegnek nem a két karjára ült volna a történet, hanem a mérleg tetejére, és onnan röhögne rám. Na most Niffenegger ezen regénye is szépen felkapaszkodott, vagy felrepült a varjakkal, nem tudom, de mindenesetre onnan röhögnek rám, hogy nem tudom eldönteni, tetszett, vagy sem. Mert vannak vele bajaim, de voltak jó pillanatok is.
Valentina és Julia egy szép napon megöröklik nagynénjük, Elspeth lakását Londonban azzal a kikötéssel, ha odaköltöznek egy évre, és szüleik nem teszik be a lábukat oda. Át is repülik az óceánt és belevágnak a nagy európai életbe.
Először is, ha manapság játszódik: mutasson nekem valaki egy olyan ikerpárt, aki 21 évesen is ugyanúgy öltözködnek, mintha tinédzserek lennének, és nem a neten lógnak, vagy a haverjaikkal. Nincs ikertestvérem, de ez a fajta ragaszkodás egymáshoz nekem már túl soknak tűnt, pláne ennyi idősen. Másrészt érdekes volt olvasni az ikerpár viszontagságait, hogy náluk is van domináns egyén. Julia annyira képes befolyásolni húgát, hogy az képtelen tőle megszabadulni. Mintha képtelen lenne önálló döntéseket hozni, önállóan boldolgulni. Vagy csak Julia hiteti ezt el vele? Vagy maga Julia fél az egyedülléttől, attól, hogy ha nem irányíthat valakit, nem is tudna boldogulni.
A történet nem nagy kunszt, ilyet én is kitalálok, sőt már jóval előttem mások is kitalálták. Egész végig arra próbál rájönni az ikerpár, hogy anyjuk és nagynénjük (mert ők is ikrek ugye) miért szakadtak el egymástól, mi az a nagy titok? Aztán amikor jön a nagy leleplezés, akkor várjuk a dobpergést, majd jön a titok, mindenki ledöbben, mint a filmekben, hogy ez a titok? A dobpergés megy tovább, majd valaki rászól a dobosra, hogy hagyja már abba, aztán mindenki szétszéled. Ráadásul szerintem nem volt tisztán leírva, hogy mégis hogyan bonyolódtak a szálak. Megmondom őszintén, én jól belegabalyodtam a már kigabalyított cérnába. Kellett egy kis idő, míg kiszabadultam.
Meg ez az egész szellemesdi dolog olyan elvont volt. Meséltem az uramnak, hogy mi történt a kiscicával, hát ő is betegnek tartotta az egészet. Már egy előző posztban leírtam, hogy én akkor érzem jól magam egy könyvben, ha bele tudom élni magam, el tudom hinni az egészet. De ez annyira bugyuta dolog volt, hogy már nem is vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljam elhinni. Nem tetszett egyáltalán.
Voltak részek, amik elnagyoltak voltak, nem vette a fáradtságot az írónő, hogy jobban beleáshassuk magunkat, csak átrohantunk egy-egy részleten, mintha nem is lett volna fontos. Akkor meg minek írta bele?
A szereplők is hagynak nekem kivetnivalót maguk után. Volt közöttük piszok gonosz és önző, de szerencsére, ahogy a mesékben is, minden piszok gonosz és önző ember elnyerte méltó büntetését a végére. Úgy kell nekik. Nem igazán értettem, hogy Martin és Marijke milyen fontos szerepet játszik a történetben. Mivel Valentina Roberthez húzott, biztos kellett valaki, akihez Julia is elmehet játszani, mert valamit kellett kezdeni a szabadidejével, míg a másik kettő elvolt. Maga valójában érdekes volt Martin kényszerbetegsége (az elején folyton Monk jutott róla eszembe), de akkor sem értettem a lényegüket.
Szóval ott egyensúlyozik a könyv, hogy a serpenyő melyik oldalába ugorjon, de még egyelőre nem fog ugrani. Az időre hagyom, hogy elfáradjon és önmagától essen bele a jóba vagy a rosszba. Addig is azt köszönöm a könyvnek, hogy felhívta a figyelmem egy olyan csodálatos helyre, mint a Highgate temető, és tuti biztos, hogy ha legközelebb Londonban járok, akkor a mókusetetést követően oda fogok ellátogatni.
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei. Athenaeum Kiadó, 2010.
