Kate Morton a legjobbak közé kvalifikálta magát a Felszáll a köddel, és úgy voltam vele, bármilyen könyve jön, abból csak jót hozhat ki. Az elfeledett kert egy újabb, egyben monumentális (hogy miért ezt a szót használom, mindjárt megmagyarázom) mű, ami nemrég kis hazánkban is megjelent.
Nell 4 éves korában 1913-ban egy óceánjáró hajón találja magát egy nővel, akit Írónőnek hívnak. Arra kéri, hogy a hordók között várjon rá, el ne mozduljon. Legyen ez is a játék része. A hölgy azonban nem tér vissza, a hajó nekivág az óceánnak. Nell Ausztráliában köt ki, ahol befogadják, és felnevelik. Egészen 21 éves koráig mit sem tud kilétéről, amikor is elmondják neki az igazat. Nell nyomozásba kezd, keresi a múltját, keresi saját magát. Eljut Angliába, felleli a Mountrachet család hagyatékát, de sajnos nem áll módjában a végére járni múltjának. Halála után unokája, Cassandrára bízza, hogy derítse ki, hol is kezdődött az élete.
És itt jön szóba, hogy miért is a monumentális szóval illettem a könyvet. Három korszak, három élet, egy cél. Cassandrával tartunk a nyomozása során, és ahogy előre halad a titkok labirintusában, egy-egy elágazásnál elkanyarodunk az 1900 évekbe, ahol Eliza Makepeace és Rose Mountrachet életét kísérhetjük nyomon, de közben 1975-ben egy kis ház körül sertepertélünk Nellel. Folyton visszatérünk a fő csapásirányra, de a kis kitérők adják meg a megoldást, hogy kijussunk a labirintusból. Végére érve ott vár az ajtó, ami beleillik az útközben megtalált kulcs, és végre beléphetünk a titkos kertbe.
Ebből a szempontból nézve zseniális az alkotás. Úgy érzem, most nem a titkon volt a hangsúly, mert nem voltak olyan hatalmas felfedezések, és durranások, amik szoktak lenni. Sőt, elég egyszerű volt a megoldás. Az időben utazva szépen lassan haladtunk előre. Volt, hogy nem tovább, amíg Cassandra nyomozott, és tőle tudtunk meg egy kirakódarabot, de volt, hogy megelőztük a feltárást. Közben szépen lassan kiérdemeltük a miérteket. Minden szereplő lelkébe beleláttunk, még a legjelentéktelenebbekre is jutott idő, hogy megérthessük, mit miért csinált. Persze nem tolakodóan akarja ezt a tudtunkra adni, éppen eleget tudunk meg mindenkiről. Lassan kellett úszni az árral, élvezni a nedvességet a tengerparton, hallani a tenger morajlását, élvezni a fű sejmességét a titkos kertben.
Mégsem volt meg a hűha élmény. Nagyon lassan indult be, már akkor tudtam, hogy nem fog teljes mértékben elvarázsolni a könyv. Aztán túl sok volt a lélekegyedül. Nem hiszem, hogy mind a három idősíkban ezt a szót használnánk. Az 1900-as években még megfelel, na de a többiben. Voltak magyartalan mondatok, ami miatt akadozott az olvasás, nem volt meg az a selymes érzés, ami ilyenkor kell. Na és ezt a gyönyörűséget zsemlének fordítani?! Előbb mondom pogácsának, vagy teasüteménynek. Oké, hogy nincs nálunk scone, de akkor is. A fordítás sajnos sokat levett az élvezeti értékből.
Ettől függetlenül nagyon jó volt két hétig Kate Mortonnal utazni. A nap végén tudtam, hogy a következő 40 percben nagyon jó helyre kerülök, és jól fogom érezni magam. Annyi biztos, hogy ennél a könyvnél fontos, hogy legyen időnk belemélyedni. Nekem sok gondot okozott, hogy meg kellett szakítanom az olvasást. Néha nem tudtam, hol is vagyok, hol hagytam abba. Ebben nem segít az sem, hogy nem követik egymást a fejezetek, új fejezet, másik időpont. De ezek a szóhasználatok, ezek a gyönyörű képek miatt már megéri együtt robogni hatszáz oldalon keresztül. :)
Kate Morton: Az elfeledett kert. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.
