Murakami Harukit úgy tudom elképzelni írás közben, hogy fog egy cetlit, arra felírja a következő szakavat: kék, macska, dzsessz, klasszikus zene, gyönyörű nő, gyönyörű nő kék ruhában, apró fülek, kaja, szex. Aztán vesz egy alapszituációt, azt elkezdi alakítgatni. Az alakítgatás közben rájön, hogy lehetne úgy is folytatni, hogy... ezt gyorsan lejegyzeteli, majd következő könyvében felhasználja - az alapszituáció, egy fiú és egy lány, akikre egy érintés egész életre szóló emlék marad, majd elkezdik keresni egymást... erős párhuzamot lehet vonni az 1Q84-el. Talán ebből született, ki tudja.
Szóval miután lejegyezte következő könyve főbb sarokpontjait, írja tovább a történetet. Néha rátekint a cetlijére, és eszébe jut, hogy átsétáltat az úton egy macskát, majd egy laza mozdulattal kihúzza a cetliről. És így halad szépen sorban. Van, hogy elfelejti beszúrni, így gyorsan, egy mondatban, akár három hozzávalót is belehelyez, és megyünk is tovább.
Ez ugyan elég undoknak hangzik, de Murakami varázsa pont ebben a kiszámíthatóságában rejlik. Én szeretem ezt. Azt is tudtam, hogy nem lesz vége (bár hozzáteszem, a kiadó kihagyta az utolsó bekezdést, ami miatt tényleg nem volt vége. ez már a második ilyen húzása a kiadónak, először a Birkakergetőből hagynak ki egy fejezetet, most meg ez... szerencsére a molyon, az értékelések között rá lehet bukkanni az angol szövegre).
Hadzsime 12 éves, és egyke. Új lány költözik a szomszédba, Simamoto, aki húzza picit a lábát, és szintén egyke. A testvérnélküliek abban az időben vonzották egymást, mert mások voltak, mintha testvérük született volna. Együtt jártak iskolába, együtt tanultak, együtt hallgatták Simamoto apjának lemezeit. Egy nap megérintik egymást, amivel egy kimondhatatlan és megmagyarázhatatlan kötelék keletkezett kettejük között. Egy nap Simamoto elköltözik, a fiú pedig nem megy utána, pedig megtehetné, mert alig pár megállóra költözött csak. Sosem teszi meg ezt az utat, és élete laposan, de elkezdődik. Unalmas húszas évei után megházasodik, gyerekei születnek, menő bártulajdonos lesz. És egy nap valaki felbukkan az egyik bárban...
Tudjuk-e a döntéseink pillanatában, hogy azok jók-e? Meddig kell várnunk, hogy rájöjjünk, elrontottunk valamit? Ha elrontottunk, érdemes-e a mi lenne ha... világában élnünk? Mi kell ahhoz, hogy a rossz döntéseink árnyékában értékelni tudjuk a meglévő javainkat? Mi az a pont, amikor megtanuljuk értékelni a jelent, és kilépünk az árnyékból a fénybe?
Ilyen kérdések jutottak eszembe a könyv olvasása során. Mert a múlton nem érdemes már rágódni, a jelent kell úgy megélni, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki belőle. Én ezt kaptam a könyvtől. Nem a legjobb regénye, a misztikusabb vonalát jobban szeretem, de életművéhez ez a könyv is hozzátartozik. Úgy veszem észre, hogy a romantika nem áll olyan jól Murakaminak, mint a misztikum, bár a Tánc, tánc, tánc, ami ennél későbbi regénye, már kezdett alakulni.
Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra. Geopen, 2007.
