Vannak dolgok, amiket nem lehet befolyásolni. Ilyen az is, amikor egy könyv magával ragadja az embert. Amikor burkot alkot, és amelyen hiába kopogtat a külvilág, elnyeli a hangokat és csak a történet van és te, semmi más. És az a legjobb, hogy amikor becsukod a könyvet, az a láthatatlan burok továbbra is ott van körülötted, és, ha csak egy kis időre is, de szebbnek látod a világot.
Senki Owens családját meggyilkolták egy hideg éjszakán, és ő a csodával határos módon megmenekül. Egyenesen egy elhagyatott temetőbe viszik a kis lábai, ahol a holtak örökbe fogadják. Megadják neki a Temető Szabadságát, hogy megóvják, és nyugalomban nőhessen fel. Ebben segít neki Silas is, a se nem holt, se nem élő gyámja.
Már amikor kinyitottam a könyvet, akkor rácsodálkoztam az egészre, hiszen érdekes illusztrációkkal találtam szemben magam, ami különlegessé tette az egészet. Azonnal megalapozta a hangulatot a történethez. Nagyon tetszett az ötlet, és a megvalósítás is. Az Egy csendes zugban hasonló volt az alapszituáció, de mégsem volt ennyire megnyerő. Gaiman telepakolta a könyvet egyedi szereplőkkel, évszázados szellemekkel, akik mind-mind megőriztek valamit a saját korukból. Egy szóhasználatot, egy protokollt, egy szokást. Találkozhatunk itt egy teljesen átlagos házaspárral, akik Sen szülei lesznek, kisgyerekekkel, akik a kisfiú barátai lesznek az éppen aktuális korszakában, de akár még boszorkánnyal és vámpírral is. Mondhatni Gaiman mindenkit felsorakoztat, aki számít. :)
Minden fejezet egy apró részletet mesél el nekünk Sen életéből, éppen ezért egy-egy fejezet között akár több éves ugrás is lehet. Ez egyáltalán nem zavaró, sőt a meghökkenést követően már kifejezetten élveztem. Nem volt az az érzésem, hogy azonnal olvasnom kell a következő részt, mert annyira izgalmas. Minden kis történet a történetben önmagában volt érdekes és izgalmas, és a fejezet végére le is zárult. Nem kellettek azok a kis fondorlatok, ami miatt általában folytatjuk az olvasást, anélkül is olvastatta magát a könyv. Az utolsó fejezetek pedig roppant érdekfeszítőek voltak. Nagyon izgultam, hogy be tudjam fejezni, mire beér a vonat, aztán mire át kellett szállnom a metrón és mire le kellett szállnom a metróról. Szerencsére pont jól ki lett számolva minden megálló.
A könyv végén találunk egy köszönetnyilvánítást is, amiből kiderül, hogy a könyvet kisfia ihlette, és amely ötlet több, mint húsz évet váratott magára, hogy papírra kerüljön. De megemlíti még Audrey Niffenegger kisasszonyt is, és a híres neves Highgate temetőt, ami ugyancsak visszaköszön egy-egy síremléken.
Nagyon élveztem olvasni a könyvet, éppen annyi fantasy van benne, ami nekem még emészthető, és amit nagyon tudok élvezni. Most gondolkodom, hogy kedvenc könyvvé léptessem-e elő, mert nagyon ott egyensúlyoz a határvonalon, de azt hiszem holnapig alszok rá egyet. ;)
És miért asszociálok folyton az elfeledett könyvek temetőjére a címről???
A könyvért köszönet az Agave Kiadónak és Lobonak!
Neil Gaiman: A temető könyve. Agave, 2010.
