A Könyvfesztiválos megjelenéseket böngészve bukkantam rá a L'Harmattan Kiadó Valahol Európában sorozatára, aminek a keretében most négy kötet jelent meg. Ebből hármat azonnal a Nem szabad őket elfelejteni polcomra tettem. Az első kötet, amit a kezembe vettem Rouaud A becsület mezején című története volt. Meg kell mondjam, a könyv első blikkre gyönyörű. Csak rá kell nézni a borítóra, és máris magába szippantja az olvasót, a kiváló kötési minőségről nem is beszélve.
Az utószóban kiderül, hogy az író önéletrajzi ihletésű könyvet írt. Sajnálatosan több tragédia bekövetkezése lett a könyv megírásának apropója. Édesapját fiatalon elvesztette, majd nagyapját és apja nagynénjét is, akik mind nagyon közel álltak hozzá. Az ő életükbe nyerünk betekintést a könyv lapjain.
Bizonyára néha ti is előveszitek azt az ezeréves dobozt, amiben régi-régi fényképeket tartogattok. A sok emlékezés során a képek már összekeveredtek, nincsenek kronologikus sorrendben. Egyet a kezetekbe vesztek, és először a már eltávozott személy halálának fájdalma terpeszkedik rátok. Majd elkezditek felidézni, milyen is volt a kedves családtag, és bizonyára pár mókás élmény is eszetekbe fog jutni, amit közösen éltetek át, és nagy hatással volt rátok. A következő képet a kezetekbe véve hasonlóan jártok el, és így tovább, míg végül nem marad több kép. Valahogy így tudnám leírni nektek Rouaud könyvét, talán éppen így állította össze ő is a történeteit. Egyszerre van jelen a mérhetetlen fájdalom, amit az elmúlás hagy maga után, és az a boldogság, amit a vidám pillanatok okoznak. Soha nem lehet tudni, melyik mondatban éppen melyik bújik meg.
Nagyon tetszett az író stílusa, mert folyton meglepetéseket okozott egy-egy mondatával, hasonlatával. Elkezdte a mondatot egy teljesen átlagos hangon, és olyan képpel zárta be, amitől leesett az állam, és amitől rögtön a helyszínen éreztem magam.
A szereplők beazonosításával viszont bajban voltam. Úgy éreztem magam, mintha egy idegen fényképei között kutakodnék, és a tulajdonosa mesélne nekem sztorikat. A végére érve kénytelen voltam újra fellapozni a könyvet, és egy családfát rajzolni, hogy ki kicsoda. A szálakat kibogózva újra átlapoztam a könyvet és minden addig nem értett mozzanat világossá vált. Sajnos nagyon kell figyelni a családi összeköttetéseket, mert az író szereti csak egyszer elmondani nekünk, és ha éppen gondolatunk máshol jár egy pillanatra, eléggé el lehet veszni a történetben.
Ezt leszámítva egy nagyon különleges könyvet olvashattam. Szerettem a jellemeket, a fura figurák köré szőtt anekdotákat, amik sokszor mosolyt csaltak az arcomra. A folyton cigarettázó nagypapa, aki életveszélyesen közlekedik két lóerős Citroenjével, vagy a magát Istennek feláldozó nagynéni, aki anyjuk helyett anyja volt az író édesapjának és unokatestvérének. Ezzel a könyvvel újra megtanította nekem az író, hogy minden rossznak van valami jó oldala, minden tragédiában ott bújnak a szép emlékek, amikre összpontosítanunk kell, hiszen a világ nem csak rossz dolgokból áll.
Jean Rouaud: A becsület mezején. L'Harmattan, Budapest, 2011.
