Nem szoktam bejegyzésírás előtt elolvasni mások véleményét a könyvről, de most muszáj volt. Amikor letettem a könyvet, és újraolvastam bizonyos részeket, maradt bennem pár kérdés, amire nem tudtam biztosan a választ. Ezért folyamodtam hozzátok, kedves bloggertársak, és elolvastam, ti hogyan látjátok ezt a könyvet. Aztán rájöttem, hogy jó, ha maradtak bennem kérdések, csak más kérdés, hogy én szeretem-e ezt.

Könyvünk főszereplője David Martín, aki fiatalon elveszíti szüleit, majd egy jóakaró pártfogásába veszi, és a fiatal David elindul előbb újságírói majd írói pályafutásán. Álnéven sikeres krimiíró lesz. Ám ezzel nem elégedett, így egy napon elhatározza, hogy álnevétől megválik, és eredeti nevén, saját stílusában fog írni. Ahogy az lenni szokott, ez nem hoz akkora sikert, mint a tömegeknek szánt könyvek. De segítségével beköltözhet álmai tornyos házába. Aztán a legjobb pillanatban, amikor már minden mindegy, érkezik egy felkérés, hogy Martín írja meg élete regényét, cserébe egy nagy halom pénzért, és egyéb kedvező dolgokért. Martín el is vállalja, nem is sejtve mibe keveredett ezzel.

És most jöjjön a feketeleves, amiért nem tetszett a könyv. Zafón telepakolta rengeteg szállal, rengeteg szereplővel, rengeteg katyvasszal. A végén pedig nem illesztette őket össze, mert nem is lehetett volna, mert nem tartoztak össze. Nagyon sok miértet hiányoltam. Rendben, hogy találjam ki én magam, hogy gondolkodjak el rajta, de azért valamiket ő is megmagyarázhatott volna. Így olyan érzetet keltett, mintha ő sem tudta volna, hova akar kilyukadni.

Martín a könyv elejéhez képest hatalmas jellemváltozáson ment keresztül, amit sok helyen megint nem értettem. Hiányoltam a jellem részletesebb kibontását, mert egy-egy cselekedete nagyon idegen volt számomra.

Ami tetszett, az továbbra is Zafón stílusa, mert remekül ír, remek hangulatot teremt a leírásaival. Gyönyörű mondatokat produkált, ami csiklandozza az ember szépérzékét, de nem olyan zavaró módon, hanem csak mosolyra ingerlően. Tetszett Isabella jelleme, a szerepe, a Martínnal való kapcsolata. Jó volt olvasni a Sempere és Fiai könyvkereskedésről, az Elfeledett Könyvek Temetőjéről.

Majd' két hétig tartott, hogy elolvassam a könyvet, mert sok dolog közbeszólt, és talán ez is befolyásolta az értékelésemet. Talán nem vettem észre a szimbólumokat, talán rosszul értelmeztem őket. Több a potenciál ebben a könyvben, mint ami lejött nekem, ezért biztosan újra fogom olvasni egyszer. Csak nehogy úgy járjak majd, mint a Harcosok klubja filmmel, mert azt is mindig úgy akarom megnézni, hogy figyelem Brad Pitt mikor mit csinál, de mire a végén kiderül az igazság, jut eszembe, hogy mit kellett volna figyelnem. :)

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma. Ulpius, 2008.