Az első kötet után nincs olyan ember a világon, aki ne akarná azonnal kezébe venni a következőt, és a második után sem lesz ilyen ember. Csak kár, hogy az utolsó részre annyit kell várni. Mert sajnos várni kell rá egészen tavaszig, addig, amíg ki nem rügyeznek a fák, amíg az első pitypang ki nem dugja fejét a földből, és amíg vissza nem jönnek a fecskék. Ez az időpont most, amikor még munkába menet sötét van, és hazafelé tartva is, olyan távolinak tűnik, mintha sohasem jönne el. Ezt persze csak most érezzük, mert hipp-hopp és máris itt lesz. Mert ahogy ez az év elillant, úgy fog észrevétlenül tovatűnni ez a pár hónap. De akkor is, nekem ez most kell és nem tavasszal. Grrrr...
Miután kitomboltam magam, folytatom azzal, hogy ez a könyv továbbra is Murakami nagy alkotása. A kedvem az olvasáshoz egy cseppet sem lankadt a végéig, folyton fenn tudta tartani az érdeklődésem. És mindezt annak ellenére, hogy apró falatokban kapjuk az információforrásokat, és elég lassan csordogál előre a történet. A két szálon futó fejezetek segítenek abban, hogy ebből semmit ne érezzünk. Olvassuk az egyiket, és a végére érve legszívesebben átugranánk a másik szereplős fejezetet, hogy folytathassuk. Nem tesszük, mert tudjuk, hogy a másik szereplős történet végére ugyanerre a gondolatra jutnánk. Ezért egymást katalizálják a fejezetek, és már te is pörögsz vele, és észrevétlenül a legizgalmasabb részeknél Murakami szándékosan alád tesz az egyre rövidülő fejezetekkel. Közben a két szál időben egymás mellé ért, sőt aztán majdnem térben is, ahogy az lenni szokott. De akkor hirtelen kapunk egy ütést és a közös vonaltól kénytelenek vagyunk újra messzire kerülni újra erőfeszítéseket tenni, hogy közelebb jussunk. Még most is beleborzongok, mert egyszerűen zseniális ahogy ezt az író műveli velünk.
Épp káááá-nak kommenteltem minap, mennyire egyetértek azzal, amit ő is szeret Murakamiban. Tudjuk, hogy a könyvet átjárja a misztikum, lépten-nyomon találkozunk vele, de annyira sikerül elvegyíteni a valósággal, hogy eszünk ágában sincs ezen kételkedni. Pont emiatt nem is gondolkodunk el a misztikus dolgok miértjein, mert tudjuk, hogy erre semmi szükség. Azért misztikus, mert nem kell megérteni. Csak csordogálni kell az eseményekkel, bele kell lépni Murakami világába, és lubickolni benne, miközben az élmény megborzongatja a hátad a nyakadtól a derekadig. Pont úgy, ahogy most gondolod.
A történet felvázolását teljesen feleslegesnek tartom, senki nem szereti a filmeket a közepétől nézni. Azt azonban elmondom, hogy amitől féltem, a fordítás milyensége teljesen kielégítő. Nagyon ügyes az új fordító, bár összefésülhettek volna ezt azt a szövegben, mert többször előforduló szavakat máshogy fordított. De eltűntek a zavaró félrefordítások, ami az első könyv elején előfordult.
Szóval én remegve várom a befejező részt, hogy mi lesz itt még, mert ez eddig rengeteg csillaggal a tetején egy hatalmas ötös.
Murakami Haruki: 1Q84 második könyv. Geopen, Budapest, 2011.
