Mindenkinek eljön az életében az a pillanat, amikor elgondolkodik, milyen maradandót is tudna hagyni az utókor számára. A húszas éveim közepén járva ez már sokszor felmerült bennem (tudom, hogy van még időm, de akkor is :). Főleg, amikor azt látom, hogy nálamnál fiatalabb kis fruskák és fiúk már letettek valamit az asztalra. Ez szokott ám igazán felbuzdítani. Aztán eljött a pillanat, amikor drága Pöfike hajnalok hajnalán (szó szerint, mert még a kakasok sem keltek fel :) azzal ébresztett, hogy ebben a könyvben szerepel valami, ami tőlem származik, és akkor beugrott, hogy végre-végre én is alkottam valami maradandót. Ébredés után azonnal le kellett ellenőriznem, és lám, igaza volt. A kiadó úgy döntött, folytatja azt a régi jó szokását, hogy bloggerek és bloggerinák véleményét is megmutatja a könyv lapjain. Kezdte ezt ugyebár a tavalyi évben, amikor Baráth Katalin első könyve, A fekete zongora megíródott és kiadódott. Dávid Veron akkori történetének sikerén felbuzdulva most újra megjelentek A fekete zongoráról alkotott vélemények rögtön a fedél mögött - kezdve az én két bugyuta mondatommal. :D
De nem is ez a lényeg, hiszen ez a könyv nem a bloggerekről szól, hanem Dávid Veronról és az ő kis egyszerű életének folytatásáról. Veron éppen hogy csak felköltözött a nagy Budapestre, és kezdte meg újságírótanonci pályafutását A Nőnél, amikor is újabb bűntény üti fel a fejét. Először belekeveredik egy piaci zsebtolvajlásba, majd pedig igazi detektívhölgyként felfedez egy gyerekrablást. Ez az árva kisfiú Veron barátnőjének, a csábító erejű Marának a rokona, és akivel kézen fogva fedezte fel a könyvesboltot, és evett lekváros kenyeret. Veron szemfülesen azonnal megtalálja a titok kulcsát, de az ajtóhoz vezető út igen bonyolult. Addig még meg kell járniuk Balatonfüredet és még a Monarchia ékkövét, Abbáziát is.
Mondanom sem kell, hogy nekem Baráth Katalin bármit írhat, legyen az akár kvantumfizika is, de ha ilyen stílusban írja, akkor még azt is hajlandó vagyok elolvasni. Imádom a gyönyörű körmondatait, a szóhasználatot, azt a hangulatot, amit teremt, amivel elrepít egyenesen 1911-be, és közben az sem tűnik fel, hogy száz évvel később íródott. A nyelvezete szerintem tökéletesen megállná a helyét akár Vaszary vagy Zilahy mellett is. Néha azon kaptam magam, hogy a történet nem is érdekel, csak fürödni kívántam a mondataiban, és ámulni-bámulni, honnan is jön neki mindez. A stílusa nagyon megkapó, imádom a finom iróniát, a könnyed humort, amit belecsempészik a mondatok közé.
Nem vagyok egy nagy krimiolvasó, azt meg kell, hogy mondjam, de mégis oldalról oldalra el tudott ámítani, mert nagyon ötletes volt minden fordulat, minden mozzanat. És én megveszek az olyan könyvekért, amiben olyan dolgokat olvashatok, amivel addig még nem találkoztam. Ehhez tartozik az az újdonság is, amit az akkori magyarság hitvilágáról írt, és ami a Monarchia utolsó éveinek egy-két titkát fedte fel előttem.
A szereplők továbbra is imádnivalók. Veron az egyszerűségével hatalmas feltünést kelt a konzervatív Budapesten, főleg, hogy a feminista A Nő című lapnál dolgozik. Barátnője, Mara pedig még inkább kirí a többiek közül: nem hord fűzőt és élénk színű nadrágokban jár. Természetesen feltűnő megjelenésével minden férfi figyelmét felkelti. Veron kívülről ugyan konzervatív, de szellemében már egy másik korszakban jár. Nem rest azonnal, mondhatni néha már meggondolatlanul cselekedni, ami egyszer mókás, másszor veszélyes helyzetekbe sodorja.
Baráth Katalin nem hazudtolta meg magát, megkaptam tőle, amit vártam, és még többet is, mert maga a történet felülmúlta a várakozásaimat. Olyannyira, hogy még most is pislogok felette, és nem tudom eldönteni, hogy a történet és a hangulat összeillik-e, mert én eddig ilyennel nem találkoztam, és furcsa, de mivel azt szeretem, ami új, ezért nem lehet más, mint jó ez a gyenge kontraszt. És már csak azt mondhatom, hogy remélem lesz még pár álmatlan hete az írónőnek, de csak azért, hogy újabb és újabb Dávid Veron történettel kápráztasson el minket, és jövőre is találkozhassak vele a Könyvhéten egy kósza dedikálásra.
Baráth Katalin: A türkizkék hegedű. Agave Kiadó, 2011.
