Mindenki hallott már Antwerpen piros lámpás utcájáról, ahol különböző nemzetiségű lányok különböző testrészeiket villogtatva álldogálnak a kirakatban, hogy kuncsaftot szerezzenek maguknak. Ezek a lányok már ott vannak, végzik a dolgukat, de nem igazán tudjuk, hogyan kerültek oda, és miért is dolgoznak.
Chika Unigwe pont erről rántja le a leplet nekünk Fekete pillangók című könyvében. Négy afrikai fiatal lányról szól a történet, akik közül egyet, Sisit holtan találnak egy reggelen. Miért kellett neki erre a sorsra jutnia? Ki volt a tettes? A lány halála a többieket arra készteti, hogy bepillantást engedjenek a saját életükbe. És ezek az életek nem éppen egy áloméletek voltak, különben miért kötöttek volna itt ki?
A fejezetek párhuzamosan haladnak egymás mellett. Először a Sisiről szóló történet kap szerepet, mely végigkíséri életét gyerekkorától egészen a haláláig. A páros fejezetek a lányok otthonában játszódnak, ahol a három lány, Efe, Ama és Joyce beszélgetnek a halál körülményeiről. Rájönnek, hogy nem is ismerték igazán Sisit, hiszen nem is sejtik, mi történhetett vele, nem is avatta be őket privát dolgaiba. A lányok szépen lassan megnyílnak, és szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb történeteket mesélnek el egymásnak, ami a múltjuk volt. Találkozunk itt kiskori erőszakról, vérengzésről, gyilkosságról szóló beszámolókról, melyeknél prostinak lenni Hollandiában ezerszer jobb.
Minden lány életének szála végül Lagosban köt ki, ahol egy nagyon gazdag és nagyon csúf férfi állást kínál a lányoknak Európában a gyors meggazdagodást ígérve. Hiszen még akár Mercedesük is lehet, ha nagyon ügyesek. Van, aki tisztában van vele, milyen munkára készül, de van, aki nem is tudja. De onnan már nincs visszaút, mert tartoznak a stricinek, ráadásul jogtalanul vannak az országban. Bármi jó annál, mint visszamenni Afrikába.
Azt gondolná az ember, hogy ha valakit megerőszakolnak kiskorában, és nem is egyszer, hanem éveken keresztül minden este, olyan lelki sérülést szed össze, ami után nem fog prostinak állni. Én legalábbis rettenetesen élném meg, ha velem ilyen történne. Éppen ezért valahogy irreális nekem ez a történet. Persze nem tudhatom, mennyire voltak kétségbe esve a lányok, mert ez annyira nem jött át nekem a lapokból. Nem ismerem a lehetőségeket Lagosban, nem tudom, milyenek az életkörülmények, csak sejteni tudom. Például abból, hogy Sisinek havi 500 eurót kellett hazaküldeni a stricijének, és az 5x annyi volt, mint amennyit az apja keresett egy hónapban Lagosban. 500 maki sem sok pénz, de 100 maki eltartani egy családot, még rosszabb.
Megrázó volt a könyvet olvasni számomra annak ellenére, hogy vannak kételyeim vele kapcsolatban. Nem igazán tudtam megérteni a miérteket, nem győzött meg az írónő. A lányok nagyravágyása is néha ellenszenvet váltott ki belőlem, mert mindig többet és többet akartak. Álmodozni jó dolog, én is szeretek, de nem minden áron szeretném őket megvalósítani.
Ahogy a posztból is rájöhettetek, kettős érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Sajnáltam is a lányokat, azért, amin keresztül mentek, ugyanakkor nem tudtam megérteni őket, hogy miért vállaltak ilyen munkát. Volt, amikor együtt tudtam érezni velük, volt, amikor egyáltalán nem. Furcsa szituációba kerültem, azt hiszem. Olvassátok el ti is, hogy kiderüljön, mi az igazság. :)
Chika Unigwe: Fekete pillangók. Nyitott Könyvműhely, 2010.
