Imádok kastélyokat látogatni, és nem azért, hogy régi bútorokat lássak, vagy festményeket a falon. Én azért megyek oda, hogy elképzeljem, hogyan éltek benne régi gazdáik. Kezdem a kapunál, majd elképzelem ki és hogyan hajthatott be rajta. Megállok időzni a bejáratnál, látom magam előtt a komornyikot, ahogy fogadja a ház népét. Az épület termeiben barangolva életet adok a szobáknak, elhelyezem bennük a lakókat, a tárgyakat, az eseményeket, olykor a bálokat, olykor csak egy délutáni teázást. Érdekel a konyha, a pince, a padlás, hogy hogyan fűtöttek, hogyan főztek, stb. De még sosem gondoltam bele milyen lehet egy olyan embernek visszatérni egy olyan helyre, ahol szolgált, ahol élt korábban. Ahol a valódi emlékek kelnek életre, ahova már soha nem térhetsz vissza, csak ha megfizeted a belépti díjat.
1924-ben a híres költő, Robbie Hunter Rivertonban fejbe lövi magát, aminek a két Hartford nővér a szemtanúja. 80 évvel később egy rendező filmre viszi a történetet, és megkeresi mesélőnket, Grace Bradleyt, aki 14 évesen került a házba szolgálónak, hogy nézze meg a díszletet, és segítsen valósághűvé tenni azt. A környezet akaratlanul is emlékeket ébreszt Grace-ben, és elhatározza, hogy szalagra mondja történetét unokája számára. A történet emlékezetfoszlányként hat, ugyanis néha közbe-közbeszúrja Morton a ma történteket, amikor Grace már 98 éves. Például egyszer vissza is látogat Rivertonba, amiről megihletett a fenti gondolatmenet is.
A regény nem is kifejezetten az öngyilkosság okainak feltárásáról szól, hanem Grace szemszögén és életén keresztül a Hartford család mindennapjairól, titkairól. A család szeme fénye a három gyerek, David, a nagy és erős báty, Hannah, a lázadó, és Emmeline a legkisebb. Rajtuk keresztül részesei lehetünk a 10-es évek zűrös, háború sújtotta éveinek, majd a 20-as évek változásainak, amikor a nők ledobják magukról a tradíciókat, szabadosak lesznek, és dolgozni vágynak. Kate Morton remekül ütköztette és mosta össze ezeket a változásokat a könyv oldalain.
Grace az orrunk előtt nőtt fel, láttuk, ahogyan vágyik egy család után, testvérek után. Sóvár szemekkel figyeli a három testvér játékát, részese szeretne lenni ő is, míg egy napon egy leleplezi Hannah-t, és a közös titok egy életre összeköti őket. A kettejük kapcsolata különleges, nem csak alkalmazotti, hanem baráti, már majdnem testvéri.
Kate Morton valami fantasztikusat alkotott ebben a könyvben. A lapokon megelevenednek a szereplők, olvasás közben a századelőn találom magam, olyan szinten, hogy már a fikció és a valóság egybeforr. Imádtam a szereplőket, egyszerre voltam Grace, máskor Hannah, osztoztam a titkaikban, velük együtt nőttem fel. Remekül lehetett velük azonosulni, élveztem a bőrükben lenni. Közben a történet is magával ragad. Titkok, rejtélyek bújnak meg a lapok között, amik feloldásra várnak. Én nem éreztem soknak a könyvet, pont jó volt így, ahogy volt. Valójában nem is a rejtélyek ütőssége a lényeg ebben a műben, hiszen egyszerű logikával bárki rájöhet, hanem a környezet, a barátság, a szerelem megnyilvánulása, a lélek küzdelmei, sebei és begyógyulása.
Imádtam a könyvet, minden oldalát, minden szavát. Remekül használja Kate Morton a szavakat, gyönyörű képeket alkot. Az legutóbbi időben olvasott könyvek közül ez volt a legjobb, amit csak átélhettem. Kár, hogy elfogyott, és nincs több oldala. Újraolvasás gyanús, de nagyon. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
Kate Morton: Felszáll a köd. Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010.