"A legtöbb nyelvből hiányzik egy szó. Ha valaki elveszíti a férjét vagy a feleségét, azt mondjuk rá: özvegy. Ha valakinek meghalnak a szülei, úgy nevezzük: árva. De mit mondunk arra az édesanyára vagy édesapára, aki a gyermekét veszítette el?"
Ez a könyv nem egy regény. Ne erre számíts. Ez a könyv a tolmácsa egy apának, aki elveszítette a gyermekét. Most nem fontos, hogy ki az apa, hogy ki is ez a kislány, hogy hány éves, és hogy miben halt meg. Egyszerűen elment, és ez a könyv arra szolgál, hogy elmondja, mennyire hiányzik ez a valaki az apának. Egy le nem élt élet, rengeteg ki nem használt lehetőség, ami továbbra is ott vár erre az életre. Mert a lehetőségek nem szűnnek meg, csak egyszerűen az a valaki nem ragadja meg őket. Mert az élet tele van ilyenekkel. Nyitott ajtókkal, amelyek kilincse egy tenyérre vár.
Thomése számára az írás olyan, mint egy zenésznek a hangszerén való játék. Ő a betűkben, az oldalakban hallja, látja, érinti a kislányát. Így emlékezik.
Mindez szép és jó, fájdalmas, és kegyetlen. De a világ kegyetlen. Nagyon remélem, hogy ez a könyv a fájdalom és az elvesztést közvetlenül követő időszakot öleli fel. Amikor még mindenről eszünkbe jut a másik, hogy mit tett volna itt, hogyan szorította volna a cumisüveget, stb. De kell lennie egy pillanatnak, amikor elengedjük azt a valakit, és éljük tovább az életünket. Mert a mi életünk tovább folytatódik, vele is és nélküle is. Annyiban nem értettem egyet az íróval, hogy ennyire nem lenne szabad belemélyedni a fájdalomba. Amikor már arról beszélt, hogy a kislány szemével figyeli a világot, hogy ő mit nézne meg, és mindent megnéz neki, hogy majd egyszer elmesélhesse. A fájdalmat át kell érezni, mert attól fejlődünk, de véleményem szerint nem szabad ennyire belemélyedni. De erről persze lehetne vitatkozni. :)
Nem csodálom, hogy Thomése azt mondja, ő a szavakon keresztül emlékezik kislányára, mert valóban nagyon jól bánik a szavakkal. Gyönyörű hasonlatokat használ, íves körmondatokat, alapigazságokat fogalmaz meg úgy, hogy azon kicsit elgondolkodjunk.
Figyelmeztetek mindenkit, hogy a könyv nagyon lehangoló, mély sebeket képes felszakítani. Engem szerencsére nem érintett meg nagyon, mert nem vagyok szülő, és nagyon régen kellett elbúcsúznom egy szerettemtől, de a szavak képesek lehetnek erős hatást kifejteni. Összességében nem bántam, hogy elolvastam, csak megerősített abban, hogy hogyan kellene kezelni ezt a fájdalmat.
P.F. Thomése: Árnykislány. Nyitott Könyvműhely, 2010.