Már el is felejtettem, milyen jó leülni és pár nap alatt kiolvasni egy könyvet. Igazából pont olyan, mint ha egy filmet nézne az ember, csak kicsit tovább tart. :) Amikor elmentem Angliába szeptemberben, nem vittem magammal egy magyar könyvet sem, nehogy kísértésbe essek, mert az angol nyelvtudás fejlődése volt a cél. Ki is olvastam kinn George Orwell: The animalfarm és Erich Kastner: Emil and the detectives könyveket, meg belekezdtem az Alice csodaországbanba, de az nem a kis lelkivilágomnak való volt éppen. :)Emlékszem, amikor két héttel a hazautazás előtt megtaláltam az IPM szeptemberi számát, az egyetlen magyar dolgot és kinyitottam, és beleolvastam, és mindent értettem belőle. Milyen felemelő érzés volt, rájöttem, h van nekem egy csodálatos anyanyelvem, amit tökéletesen beszélek és értek. Persze nem kell félreérteni, szeretem az angolt is, nagyon jól éreztem magam kinn, de amikor ezt az érzést átéltem, akkor éppen egy nagy halom érthetetlen brit munkaügyi kapcsolatokos cikken voltam túl. Ilyenkor az ember nagyon is tudja értékelni kicsiny nyelvét. Egyébként olvasás terén fejlődtem kinn a legtöbbet, úgyh panaszra nem lehet okom.

És amiért rájöttem, h milyen jó is olvasni, újra, az E.T.A. Hoffmann: Az ördög bájitala című könyve volt. A tv adta kevés lehetőség és az internet átmeneti unalma elősegítette a gyors olvasást, de persze meg kell jegyeznem, egy rossz könyv esetén nem így történt volna...

Már régóta nem hatott rám könyv ennyire, mint ez. A végén még el is pityeregtem magam... Minden Medardus, kapucinus barát életéről szól, akinek és egyébként az egész családnak még mindig bűnhődnie kell ükapja bűneiért. Medardus barát, eredeti nevén Franz, a negyedik Franciskus a családban, akin igencsak korán kiütnek a kárhozat jelei. Születése után megjelent neki a kis Jézus, aki eleve elrendelte sorsát, h pap legyen. A klarissza rend apátnője vette pártfogásába, és neveltette papnak, miután Medardus így döntött. Az ok az volt, h a kórusvezető lányának meglátta csupasz kebleit, és ez elindította benne a gyilkos vágyat. De nem engedett a Sátán csábításának, és a papság helyett beállt szerzetesnek. Amikor aztán egy ifjú hölgy meggyónta neki, h halálosan szereti, és megízlelte Szent Antal ördögtől kapott szirakuszai vörösborát (az ördög bájitalát), akkor teljesen kikelt magából, és a szerelmet világi ,szónoki, és színészi sikerekben akarta elnyomni. Túllőtt a célon, és a perjel elküldte őt vezekelni Rómába. El is indult, mert csak egyre hívták a világi bűnök. Szörnyűséges tetteket követett el, mindvégig ott volt vele a Sátán, de mellette egy öreg, lilaruhás festő is, aki mindig megjelent, ha vmi rosszat akart tenni. Az események csak történtek, egyre többet és többet akart a világi hívságokból, főleg egy lányt, Aureliet megszerezni magának. Ármányságaival addig jutott, h majdnem feleségül vette a jámbor szüzet, de a lila ruhás festő ezt megakadályozta, és Medardus (egyébként egy lengyel úr szerepében) majdnem megölte menyasszonyát. Ekkor döntött úgy, h újra bevonul egy kolostorba Róma mellett, h bűnbocsánatot nyerjen. Szörnyű kínokat élt át önsanyargatása során, de lelki fájdalmai nem enyhültek. Visszatért aztán régi kolostorába, ahol végre elnyerte lelki békéjét egy különleges esemény után...

 Kész voltam tőle. Annyira jól meg van írva, h az már fáj. Végig E/1-ben beszél az író, és folyamatosan a barát történetét követhetjük, és a köztes eseményekről nem tudunk meg semmit, épp olyan homályban tapogatózunk, mint Medardus. Persze közben minden szál a helyére kerül, mert vki mindig elmeséli Medardusnak, h mik történtek közben. Csak addig mi is úgy érzékeljük az eseményeket, ahogyan ő tényleg átélte. Rengeteg titok szövődik, sok a kusza szál, néha vissza kellett olvasnom, mert annyira belebonyolódtam, de ez nem szükséges, mert a végére érve, minden a helyére kerül, h ki is az a lila ruhás öreg festő, ki jelenik meg folyton őrült hasonmásaként Medardusnak, miért is lépett a család az örök kárhozatra, és a többi és a többi. Jelentem, nekem ez a könyv előrelépett legkedvesebb könyveim közé, talán az első helyre is. Csak ajánlani tudom, hiszen annyi ma is érvényes problémát mutat be, és annak következményeit, h teljesen megállja a helyét a mai kor szellemében is.

A végén álljon itt egy idézet a műből, ami annyira megfogott:

"A társaságához tartozó hölgyeknél nagyobb szerencsével jártam; külsőm láthatóan kedvező benyomást keltett, s mivel gyakran forgolódtam köreikben, hamarosan sikerült elsajátítanom azt a sajátságos világi műveltséget, melyet széptevésnek neveznek, és amely semmi másból nem áll, mint hogy az ember társalkodás közben is alkalmazni tudja testének külső simulékonyságát, mely révén azt a látszatot kelti, hogy tökéletesen beleillik abba a környezetbe, ahol épp megfordul. Különös adottság jelentékeny szavakkal locsogni a semmiről, és ezáltal bizonyos kellemes érzést gerjeszteni az asszonyokban, melynek okát maguk sem értik. Hogy ez a magasabb és tulajdonképpeni széptevés nem alacsonyodik le az otromba hízelkedéshez a mondottakból következik, jóllehet ennek az imádottak himnuszaként felcsendülő érdekes fecsegésnek éppenhogy az a célja, hogy teljesen az imádottak lelke velejéig hatoljon úgy, önnön énüket megtisztítva lássák, és gyönyörködjenek énük visszfényében."