Ezzel a könyvvel nagyon furcsán jártam. A fülszövege alapján nem igazán vonzott, sőt, kicsit féltem, hogy Harris Csokoládéja lesz belőle, de a címe valamiért nem hagyott nyugodni. És akkor elhatároztam, hogy ez már pedig kell nekem. Magamhoz is vettem a hosszú hétvégére, amikor elutaztunk. A hosszú buszozásra gondoltam tökéletes lesz. És milyen jól gondoltam.
A történet a Waverley családról szól, azon belül is két testvérről, Claire-ről és Sidney-ről. Claire az idősebb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, aki különös képességekkel rendelkezik. Úgy tudja a kert virágait és fűszereit felhasználni a főzéshez, sütéshez, hogy az különleges hatással legyen a fogyasztójára. Ő él a régi Waverley házban, ami mögött egy elzárt kert található, abban is egy ezeréves almafa, ami rejtélyes módon almákat dobál minden arra tévedőnek. Sidney a fiatalabb, aki szétszórt, nem képes megállapodni, férfiról férfire szökik. Egy nap megelégeli ezt az életet, és lányával megjelenik Claire-nél. Mindenki élete ezzel kerekestül felfordul...
Gördülékeny írásmóddal volt szerencsém találkozni, annyira olvastatta magát a könyv, hogy már csak azt vettem észre, Krakkóba értünk. Nagyon tetszett a stílus, az a tiszta fogalmazásmód, amivel az írónő megírta a könyvet. Úgy tudott játszani a szavakkal, hogy semmi sem volt sok belőle, és minden együtt egy tökéletes harmóniát biztosított. Megjelenik egy kis finom romantika, pont olyan, amit szeretek, van egy kis humor is, és mindehhez hozzákevert egy kis varázslatot is. A varázslat számomra arra szolgált, hogy nyomatékosítsa a lányok képességeit. Claire remek szakács, amit azzal hangsúlyozott az írónő, hogy varázserőt párosított mellé, Sidney pedig remek fodrász, és ha ő csinálja valakinek a haját, annak nagyon jó napja lesz. Pont ezzel a motívummal tette elképesztővé a történetet. Enélkül egy puszta romantikus sztori lett volna szerintem.
Imádtam, hogy a hagyományos varázserővel rendelkező lányok mellé odatette a nagynénit, Evanelle-t, aki 79 éves létére azért járja a várost, hogy stírölje a fiatal futók hátsóját, és közben mindenkinek eljuttassa azt a tárgyat, amire később szüksége lesz. Ez új volt nekem, nagyon szeretem, ha valami újat csempésznek bele az írók a könyvbe. A másik motívum az almafa, aki folyton a család része akart lenni, és ezért bármire képes volt. Néha a macsira emlékeztetett, amikor ülünk az asztalnál, és egy mancs lassan megjelenik az asztalon, és nyúl valami után. Ha odanézünk, már vissza is húzta. Na kábé ezt tette az almafa is.:)
Egy dolgot nem értettem, és ez szerintem a kiadó figyelmetlensége, hogy néhol voltak szavaknál számok, amit talán lábjegyzetben meg akart magyarázni, de akárhogy forgattam a könyvet, sehol sem találtam meg a lábjegyzetet...
Nekem nagyon jól esett a könyv, azt hiszem ez a legjobb kifejezés erre. Nagyon élveztem végig, remek szórakozás volt. Tetszettek a jellemek, a cselekmény egyszerűsége, a finom varázslat, hogy hiába nem magyarázta meg, mi miért van, milyen varázslat micsoda, mégis nyilvánvaló volt számomra, hogy az a képesség a tulajdonosáé és él vele, és az milyen hatást vált ki. Remek, csak ennyit mondhatok még.:) És kaptam végre egy csillagos ötös könyvet, amiért sopánkodtam nemrég a molyon. :)
Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert. Könymolyképző Kiadó, 2010.
