Bud Spencert ma már mindenki ismeri. Bunyós filmjeit minden nap, minden órában játssza valamelyik tévéadó. És sosem árul zsákbamacskát, mert miről szól, mint bunyóról egy jó érdeket szolgálva. Személy szerint a kedvenc filmjeim a Bunyó karácsonyig és a Banános Joe. Én mindig úgy gondoltam, hogy egy hatalmas színésszel van dolgom, ezért is voltam kíváncsi az önéletrajzára.
Már az első oldalakon nagyon sokat tudtam meg róla, amit nem is sejtettem. Nagyon tetszett a keret, amibe beleágyazta a történetét, ugyanis a 80 éves Bud találkozott húszéves önmagával, akinek elmesélte, milyen élete is lesz. És a stílus ilyen is lesz végig.
Azt tudjátok például, hogy miért ez lett a neve? És azt tudtátok, hogy úszó olimpikon volt, és hogy Dél-Amerikában dolgozott több évig, és hogy egyáltalán nem volt színészi képzettsége, és hogy még angolul sem tudott?
Na ezek mind kiderülnek a könyvből, sőt még ennél sokkal több is. Korszakokra bontva ismerhetjük meg a mérföldköveket az életéből. Megismerhetünk egy ízig-vérig olasz mentalitást. Amikor úszóbajnok volt kilométerekkel a föld felett járt, nem foglalkozott senkivel és semmivel. Anélkül volt képes csúcsokat úszni, hogy szanaszét edzette volna és diétázta volna magát, és ezért nem is tudta úgy megbecsülni a sikereit, ahogy más esetleg kemény munkával elérve tette volna. Ekkor nem is nagyon volt nekem szimpatikus az ember. Az a motívum viszont tetszett, hogy munka után képes volt elmenni akár Dél-Amerikáig, és az addigi jólétet maga mögött hagyva volt képes dolgozni. A megkeresett pénzéből pedig fizette otthon a felhalmozott adósságát. Becsületességére még a mai napig büszke, szerintem lehet is.
Filmszínész is csak véletlenül lett, nem végzett el semmilyen iskolát, nem készült rá. Éppen ezért nem is tekintett magára úgy, mint színészre. Pedig milyen furcsa, hiszen a legismertebb színészek közé tartozik, például Fidel Castro az összes filmjét látta, és talán ő szerepelt a legtöbb filmben is. Legtöbbjükről be is számol nekünk a könyvben. Kiemeli a főbbeket, külön beszélve a Terence Hillel közösen készültekről, és külön az önálló produkciókról. Ilyenkor beszélt egyrészt a filmről, másrészt a rendezőkről is, akik sajnos nekem nem mondtak semmit. Mi, földi emberek csak a filmet látjuk, és az abban látottakat tartjuk evidensnek, míg a színészeknek a rendező az atyaúristen. Én ezt megértem, de számomra sajnos nem volt élvezetes ezekről olvasni. Ha viszont ezt anekdotákkal vegyítve teszi, akkor egy szót sem szólok.
A könyv nekem egy felületes elbeszélésnek tetszett, amiben voltak ismétlések, tele voltak számomra ismeretlen rendezők és olasz belterjes színészek nevével, és néha nem is kötött le. Én több anekdotát vártam, több forgatáson történt bakival, történetecskével. Aki jobban képben van a filmjeivel, az sokkal jobban fogja élvezni a könyvet, mint én. Mindezek ellenére sok dolgot tudtam meg a nagy mackóról, amit eddig nem tudtam, és már ezért érdemes volt elolvasni. Ha szereted Bud Spencert, és fejből vágod, melyik filmjében mi történt, akkor ez számodra egy kötelező olvasmány.
Bud Spencer: Különben dühbe jövök. Nyitott Könyvműhely, 2010.
