Már hétfő óta szenvedek, hogy mit olvassak, valahogy semmi sem tűnt elég jónak. Ez a könyv, meg tegnap este olyan ki vékonyka volt, olyan kis ártatlan, hogy nekiálltam. Aztán ki is olvastam, hiába dőlt ki közben mellőlem először az uram, majd a macsibogyó. :)
Az egész kisregénynek olyan érzete volt számomra, mintha egy kisgyereket megkérdeztünk volna, hogy mit tud Sommer úrról, és ő elkezdi mesélni a saját élményein keresztül. És csak meséli, és meséli, és néha mond pár szót Sommer úrról, de mindig valamiről eszébe jut egy másik sztori is, és azt kezdi el mondani. A végén meg eszébe jut, hogy mi is volt az eredeti kérdés.
Voltak benne részek, amik akaratlanul is emlékeket ébresztenek az ember fiában, hiszen ki tudta elviselni gyerekkorában azt, hogy nem hiszik el az igazát, és egyáltalán nem is kíváncsiak rá. Közben ahogy turkálunk az emlékeinkben, rájövünk, hogy elrohant a gyerekkorunk, majdnem úgy, ahogy Sommer úr a kisregényben.
Süskind remekül adja vissza egy kisfiú gondolatait, mintha nem is felnőtt írta volna. Voltak benne tetszetős szófordulatok, helyesek az illusztrációk, mégis azt mondanám, hogy ez nekem most nem adott semmi pluszt. Lehet, hogy az időzítés volt rossz, lehet, hogy nem tudom megérteni az értelmét. Mindenesetre nekem ez most annyira nem jött be.
Patrick Süskind: Sommer úr története. Partvonal, 2010.
