Émile Zola: Nana
Már nem is emlékszem, mikor ültem ennyit egy könyvön, mint a Nanán. Nem sok időm van olvasásra, így ez egy metrós könyv lett. És ez egy pont nem oda való könyv, ha a stílusát nézzük, de a történetét nézve pont jó, mert egy metrós olvasás alatt úgysem történik semmi különös, és könnyen vissza lehet térni a történetbe, anélkül, h elvesztenénk a fonalat.
Az első száz oldal után feltettem a kérdést, h érdemes-e nekem ezt tovább olvasnom, mert nagyon nem tudtam azonosulni Zola stílusával. Képzeljünk el egy helységet, legyen az mondjuk egy színház, csukjuk be a szemünket, üljünk be az egyik székbe és szépen lassan figyeljük meg a körülöttünk levő környezetet. Kezdjük a színpaddal, jobbról balra, majd fentről le, aztán ha kellően megvizsgáltuk minden szegletét, térjünk át a proszcéniumpáholyokra,amelyeket a zenekar mellé helyeztek el és ahová az udvar tagjai ülhettek. (Ilyen van az operettszínházban is.) Képzeljük el a vörös szövetet, amivel a proszcéniumpáholya könyöklője be van vonva, és amiből a nehéz függönyök készültek. Majd szépen lassan beszállingóznak a nézők és egytől-egyig megfigyeljük a ruhájukat, h kikkel jöttek, h milyen kalapot viselnek, és hogy hová ülnek. És amint eltelt fél óra, és mindent megfigyeltünk, Zola könyvében pedig 5-6 oldallal már odébb járunk, végre megkezdődhet a színdarab. Persze ez erős túlzás, csak próbálom érzékeltetni Zola érdekes stílusát, amilyennel még sosem találkoztam, és ami még Jókait is lepipálja részletességében. Ugyanakkor, ha hagyjuk magunkat beszippantatni a részletekbe, mesés világ tárul elénk, a 19. század minden egyes apró mozzanatával és hangulatával és illatával (néhol orrfacsaró bűzével). Miután ráéreztem ennek jelentőségére, már sokkal jobban élveztem a könyvet.
Nana, egy szépen megfogalmazott kurtizán, aki utcai prostiként kezdte, majd egy színdarabbal felvitte Isten a dolgát, mert szinte meztelenül jelent meg a színpadon. Szépségével a párizsi férfiak csodálatát vívta ki, aminek eredménye az lett, h bárók és grófok tartották ki Nanát némi "fizetségért" cserébe. Nana életében rengeteg férfi fordul meg, mindegyiknek szerepe van, mindegyiket tönkre is teszi. Mert Nana már csak ilyen, csak kéri és kéri a pénzt, amit aztán számtalanul szór és szemérmetlenül éli fel a hatalmas vagyonokat. Először még tartja magát, alig-alig adja meg mindenkinek, csak Muffat grófnak magát. De aztán szerelemre gyúl egy nagyon fiatal fiúcska iránt, akit nem akar megcsalni. Aztán őt is eldobja magától és hátat fordítva mindennek egy színházi kollégájával megszökik. Szerelme annyira erős iránta, h a mindennapos veréseket is elviseli tőle, míg az végképp ki nem dobja. Majd Muffat-hoz visszakönyörögve magát elindu
l a lejtőn, egyfajta mohóság lesz rajta úrrá, legyen szó pénzről, vagy érzéki vágyakról. És közben minden férfin átgázol, senkit sem kímélve. Sőt még egy haláleset sem állíthatja meg. Egy ilyen nőnek csak egyfajta sorsa lehet, a halál és a felejtés.
Érdekes vonulata ez egy életnek, amit Zola ábrázolt Nanának, annyira tipikus, h az utolsó oldalakon nyilvánvaló volt számomra a történet vége. Nehezen tudom eldönteni, h tetszett-e a könyv, vagy sem. Zola nehéz olvasmány, mégis van benne valami, ami vonzóvá teszi. Amíg olvastam, úgy éreztem, nem akarok több Zolát olvasni, de a végére érve, letisztázva az érzéseimet, eldöntöttem, h fogok vele még próbálkozni. De az is biztos, h egy lassú és nyugis téli estére fogom időzíteni. Csak annyit tudok mondani, h Zolával csak óvatosan. :)
