Susanna Clarke: A hollókirály

A téli szünetben úgy döntöttem, vmi nagyon hosszú könyvvel fogok barátkozni, h ne csak a vékony köteteim fogyjanak. Na nincs ám nekem olyan sok belőlük, csak olyan hatalmasak, h eltakarják a sok kicsi könyvecskét a polcon, és folyton szem előtt vannak.

Ó, én már nagyon régen tudtam, h mi ketten nagyon jól megleszünk A hollókirállyal, nem tudom megmondani, miért, olyan hatodik érzékféle volt. Meg ugye van nekünk egy 19. század eleji Angliánk, egy kis Napóleon elleni csatározásunk, meg mágusok dögivel. Ez mind csak jó lehet. Attól meg még jobb lett, h voltak benne kicsiny titkok, amiket nem lehetett csak úgy megfejteni, és lehetett izgulni, mikor derül majd fény a titkokra.

A történet maga nemesen egyszerű: Mr. Norrell magába zárkózó mágus volt, aki megvetett minden más mágust, nem ismerte el őket, sőt, minden eszközzel küzdött, h eltérítse őket a mágia tanulmányozásától. Egy nagyobb elméleti mágus csoportot sikerült is feloszlatnia, így egyedüli mágusként Londonba utazhatott, ahol felajánlotta segítségét a kormányzóságnak a franciák elleni háborúban. Csakhogy az angolok nem adták magukat ilyen könnyen, így Norrellnek fel kellett éleszteni halotti álmából az egyik politikus menyasszonyát, akit így megmentett az anyagi csődtől. Ezzel Norrell lekötelezettje lett Lord Pole, aki segített neki elindulni a mágusi pályán. De a menyasszonykeltés sem úgy sikeredett, ahogy kellett volna, és a megidézett tündér vmit kért cserébe... Később, egy léha lélek, Mr. Stange döntött úgy, h mágusnak áll, és ekkor kezdődött a két nagy mágus küzdelme egymással.

Mr. Norrell annyira el volt szállva a saját tudásától, h elképzelni sem tudta, h egy holmi Strange magasabbra nőhet nála, aki egész élete alatt tanulmányozta a mágiát, míg ez a másik bakfis másfél év alatt akart valahová eljutni. Végül tanítványává fogadta Stange-t, aki viszont nem tudta elviselni az öreg lassú tempóját, ráadásul még a könyvtárát sem akarta megmutatni, pedig jó pár mágikus könyvből csak neki volt példánya. Ez az ellentét végig húzódik a könyvön, és csak erősödik, amikor Strange Spanyolországba utazik, h mágiával segítse a Napóleon elleni küzdelmet.

Közben a mellékszereplők mind mind nagy befolyással vannak a történet alakulására, a két mágus közti ellentét növekedésére, mert van, akit a pénz hajt, van, akit a hatalom, van, akit a gazdája iránti lojalitása, vagy a bosszú, a név, esetleg a szerelem jegyében teszik azt, amit. Minden jellemet jól ábrázolt Clarke, minden velük kapcsolatos szálat elvarrt, mindenki elnyerte a méltó jutalmát, vagy büntetését.

Nagyon tetszett a világ, amit alkotott, tetszett, h olyan aprólékosan dolgozta ki, nem hagyott minket homályban, lábjegyzetben sietett néha segítségünkre, amikben néha egy teljesen önálló történetre bukkanhattunk, amiknek mind megvolt a maga varázsa. Nem használt számomra felfoghatatlan, elképzelhetetlen fantasy elemeket, én pont ezt a természetes mágiát szeretem, amiben a természetet használja fel fantasy elemként. Igaz, h a történet maga nem sűrű izgalmakkal teli, de engem vitt magával a történet, és mindig volt vmi, ami fenntartotta az érdeklődésemet, ritkán unatkoztam közben.

És most jöjjön a fekete leves. Mert mi az, h ilyen befejezést írunk egy ilyen jól induló könyvnek? Ezért sarokba állítom hölgyem. Mert oké, h szépen visz a történet, és csupa izgalom, és megkönnyebbülés, de amit a végén művelt az kritikán aluli. Sajnálom, de a könyv becsukása után egy akkora űrt érzek magamban, h csak na, és hányszor, de hányszor mondtam már, h nem szeretem, ha nincs rendesen lerendezve a könyv vége?! És 700 oldalon keresztül kecsegtet, és tíz-húsz oldalon képes lerombolni azt, amit építgettem sok száz oldalon keresztül. Ez nem volt szép húzás öntől, csalódtam, mélységesen. Pedig majdnem a kedvencek közé került, csak egy nagyon pici választotta el tőle.

Összességében, mert ugye az ember mindig csak a negatív kritikára emlékszik egy ilyen bejegyzésből, elmondhatom, h cseppet sem bántam meg, h egy hetet tölthettem Mr. Norrell és Mr. Strange társaságában, mert jó volt minden nap visszabújni a mágikus birodalomba, és végülis meg lehet érteni ezt a befejezést is, és bele lehet magyarázni ezt is. Én megtettem, mert ugye az a fránya hatodik érzék nem csalhat sosem.

U.i.: A tündér, aki segítette azt a hölgyet feltámasztani volt a bogáncspihe hajú úr. Nem volt más neve, csak ennyi, de ez haláli. :)