Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Naggyon hosszú volt...
Óriási tapsvihar a könyvkiadónak, amiért majdnem 20 éve, többszöri forgatás után is úgy egyben van a könyv, mintha új lenne. (Nem mondok semmit Az idők végezetéigről...)
A tartalomról nem szeretnék írni, mert szerintem mindenki kívülről fújja. Inkább a benyomásokat részletezném.
Mind az 1176 oldal alatt küszködtem azzal, h végre elhelyezzem magam a Scarlettet imádók vagy utálók táborába. Egyszerűen nem sikerült, mert voltak olyan tulajdonságai, amiért az utálom oldalra került, de aztán meg előkerültek olyan jellemei, ami miatt simán átvándorolt az imádom klubba. Úgy mondanám, olyan volt, mint egy kötélhúzás, amiben két teljesen ugyanolyan erősségű ember/csapat húz. Úgyh egyelőre elhelyeztem őt középre és az idő majd megszépíti/elcsúfítja szegény kis butuskámnak az emlékét.
A kedvenc szereplőm kétség nélkül Rhett Butler volt. Mondhatnám, h ő mentette meg a könyv második felét a dögunalomtól. Olyan erős, és egyértelmű jellemet épített köré Mitchell, aminek a valódisága megkérdőjelezhetetlen számomra. Ezt a fajta embert mindig csodáltam. Panorámaképe van a világról, mindenhol ott van, mindent lát, mindenkit ismer, belelát akárkibe, és nem fél kimondani. Néha úgy padlóra küldte Scarlettet, h alig bírt onnan feltápászkodni, holott teljesen tisztában volt azzal, h amit mondott Butler, az mind igaz volt. Olyan dolgokat vágott a fejéhez, amiknek kimondva sokkal nagyobb erejük van, mintha csak sejtjük magunkban és megpróbáljuk elrejteni. Erre jött ő, és kimondta, és onnantól már sajnos igaz volt. Én szerelmes voltam belé végig, és annyira sajnáltam, amikor kellett sajnálni.
Ezzel szemben Scarlett jelleme néhol pont olyan volt, amit én ki nem állhatok. Olyan, mint Butler, csak nőben, és mivel nő vagyok, ez a személyiség, h mindenhol a középpontban van, mindenki a lábai előtt hever, tud bánni a pasikkal, ért a szócsavaráshoz, nekem nagyon szúrja a szemem. Talán mert ezek a tulajdonságok hiányoznak belőlem. Ezt a fajta nőt szidjuk orrba-szájba, de a szívünk mélyén igazán irigyeljük is a helyzetét. És még a figyelmet is úgy érdemelte ki, h totál butuska volt, hiszen úrikisasszonynak nevelték, nem vmi tudóskisasszonynak. Ez meg is látszik rajta végig. Emellé viszont kapott egy nagyon markáns tulajdonságot, azt, h tudjon erős lenni, fel tudjon állni akkor is, ha mások már veszni látnak mindent, h legyen annyi önuralma és akarata, h megfelelő módon kezelje a helyzeteket. Aztán ezekhez hozzásegítette a büszkesége is. És, h a kötélhúzást imitáljam, visszacsapongok a másik oldalra, h pénzsóvárgása rettentő gátlástalan tettekre késztette, amit meg is vetettem, ugyanakkor irigykedve néztem is, mert nekem így nem menne.
Scarlett édesanyját, Ellent is csodálatom veszi körül, főleg azért mert olyan aurát tudott teremteni a családjában, h puszta léte elég volt mindenkinek ahhoz, h megnyugodjon és biztonságban érezze magát. Halála után is sokszor elég volt Scarlettnek, h rá gondolt, és máris kicsit sikerült megnyugtatnia a lelkét.
A könyv első része, a háború és az utána levő talpraállási kísérlet nagyon izgalmas volt és szórakoztató. A második fele, a politikai csatározások, a hirtelen túl leíró fogalmazásmód nekem nagyon száraz volt. Ott szenvedtem a legtöbbet, pláne, amikor tudatosult bennem, h több mint 700 oldalt már elolvastam, és még 500 vissza van. Nem tudtam, mit írhat még abban a párszáz oldalban, ami engem majd érdekelni fog. Ezeken az oldalakon csak Butler kapitány párbeszédei segítettek át, de akkor mindig új reményt adva a továbbolvasáshoz. Aztán az utolsó száz oldalon nagyon összesűrűsödtek az események, ami nekem kicsit furcsa volt a sokáig tartó nemtörténiksemmi után.
Mindez ellenére sztem nagyobb súllyal szerepelnek a jó részek, mint a kevésbé jók. A leíró részek is lehetnek vkinek izgalmasak, mert egy nagyon hű képet ad a korabeli társadalomról, a néger rabszolgák felszabadításának körülményeiről, a felszabadítás utáni problémákról, a Ku-Klux-Klánról és a többiről. Attól, h ez nekem nem a legszebb rész volt a könyvben, még ne írjátok le!:)
Ohh, majdnem elfelejtettem. Egyszer azt a részt álmodtam, amikor Rhett megkéri Scarlett kezét. Az ott olyan intenzív és beleborzongatós volt, h csak na. Tetszett. :)
És még azt sem akarom elfelejteni, h a Scarlett ködös-futós álmát nagyon szépen végigvitte MM az egész könyvön. Hiányoltam volna, ha nem oldja meg neki.
A fő konklúzióm az, h folytatásra érdemes, de nem most, nem is a közeljövőben, hanem csak a nagyon távoliban.
Zárógondolatként pedig hadd idézzem a már szállóigévé vált gondolatot a könyvből:
"-Nem akarok most erre gondolni - mondogatta kétségbeesetten, és párnájába fúrta égő arcát. - Nem akarok most erre gondolni. Majd később, ha már el tudom viselni."