Szilvási Lajos: Appassionata
Ez most egy olyan könyv volt, amiről olvasás előtt szinte semmit nem tudtam. Szilvási anya gimis éveiben futott be. Ők imádták akkor. Sztem az összes könyvét olvasta már. Azt is mondta, h ez neki akkor egy limonádé volt, egy kis könnyed szórakozás két Jókai kötet között. Mert azt tudni kell, h neki, ha irodalom, az Jókai. Aztán fülszöveg és bármi utánaszaglászás nélkül kezdtem olvasni, és az első fejezet után rájöttem, h ezt egyáltalán nem lehet besorolni a mai limonádé kategória alá. Azért ez annál sokkal komolyabb. Elgondolkodtam, h ha anyának ez a könnyed szórakozás, akkor ők milyen komoly műveket olvashattak...
Az Appassionata 5 katona szökését mutatja be a második világháború utolsó évében. Megjárták a Don-kanyart, folyton az élvonalban harcoltak, és csak ők öten maradtak meg az első századból, amit kivezényeltek a frontra. Türr Pál főhadnagy összeszedi maradék katonáit, és nekivágnak az életveszélynek Botondon, a katonai autón, mert nem akarnak átállni az oroszokhoz. Útközben bővül csapatuk egy sebesült angol pilótával, egy öreg cigánnyal, és Olgával, aki sarokba szorítja Pált, h vigyék magukkal. A végén Zuárd atya kolostorában kötnek ki, ahol meghúzhatják magukat a háború végéig. De ez nem megy ilyen könnyen, mert egy több éve harcoló kis csapat nem bírja a tétlenséget. Folyton kitalálnak vmi zendülnivalót, ami a főhadnagy hatalmának megingásához is vezet.
Az egészben nem is a történet a lényeg, hanem a főhadnagy lelkében végigmenő folyamatok. Palika, a főhadnagy meséli a történetet, mindent az ő szemszögéből látunk. Részesei lehetünk Pál folyamatos tipródásainak, belső bizonytalanságának, amit kifelé nem mutat, mert kívülről egy határozott, magabiztos ember. Szinte tényleg azt hittem néha, h én vok ő, mert együtt hagyott Szilvási gondolkodni vele, néha tényleg úgy éreztem, h minden gondolat akár az enyém is lehetne. Szilvási egy olyan főhőst állított a középpontba, aki 3 éves fronti szolgálata alatt elvesztette minden érzelmét: nem képes aludni, nem tud szórakozni, sem sírni, sem szeretni, sőt a pálinka sem segít már. Aztán Olga megjelenésével lassan kezd pattogzódni a jégpáncél, de csak nagyon nehezen. A sok szörnyűség, amit maga körül látott, teljesen megölte lelkileg. Nincs életcélja, nem tudja, miért szökött el, csak azt tudja, h élni akar, túl akarja élni a háborút. Sokszor féltékenyen gondol emberére, aki elkötelezett a kommunizmus iránt, mert neki van vmi, amibe kapaszkodhat, de Pálnak nincs. Hiába megy haza, ott már vki elfoglalta helyét apja építészmérnöki cégében. Az élete legszebb 4 évét áldozta fel az háborúért. De nem csak ő, hanem mindenki akkor. Hogyan lehettek képesek visszaszokni a régi, nyugalmas hétköznapokba, hogyan tudták feldolgozni a gyötrelmeket, egyáltalán megpróbálták-e feldolgozni? És különben is, mi értelme volt az egésznek, ha egyszer veszítettünk újra, és csak nekünk lett rossz?
Nagyon nehezen tudok írni róla, még több nappal az olvasás után is, mert még mindig magával ragad. Az utolsó 300 oldalt egy nap alatt faltam be és nagyon kavarogtak bennem a kérdések, az érzések. Amikor letettem éjjel a könyvet, lekapcsoltam a villanyt, befészkelődtem a takaró alá, azt vettem észre, h potyognak a könnyeim. Az összes eddigi háborús visszaemlékezés, hiába volt beszámoló a frontról, egyáltalán nem volt ilyen megrázó, még Somorjai Lajosé sem, pedig ő a Don-kanyarban volt orvos, és néha nagyon részletesen számolt be egy-egy csonkolásról. De még ő sem írt arról, h milyen változást idézett elő benne a pusztítás. Még a háttérben szenvedők sem írtak ilyen nyíltan az érzéseikről. Szilvási ezt nagyon eltalálta és azt hiszem most már megértettem, miért tiltották szüleim, h faggassam papámat a fronti élményeiről. Pedig hordozta magában az emléket, mert a szabadulása óta ugyanazzal az alumíniumkanállal volt csak hajlandó enni, amivel a fronton is.
Ez engem most falhozvágott...
