Szerdai vizsgámról haza tartván a vonaton, félig bóbiskolva a 4 órás éjszakai alvás után, próbálva kipihenni azt, csakazértis belekezdtem a Két fogolyba Zilahytól. És milyen jól tettem! Azonnal felébredtem, de tényleg. Nem érdekelt már, h mennyi út van vissza, h éhes vok, és meleg van. Nem érdekelt, h Pestről jövök, de a könyvvel újra Pesten jártam, csak 100 évvel korábban. Ott voltam a Gellért Szálló építkezése előtt, be-bekukucskálva a lyukon, h lássam az akkor még csak egy gödröt. Aztán már a Vígadó előtt sétáltam, majd tovább az Erzsébet hídon át Péterrel (a főhősünkkel). És közben arra gondoltam, milyen is lehetett Budapest akkor, milyen lehetett azokban az időkben Budán sétafikálni, melyik épületek állhattak akkor, mik épülhettek azóta. Hogy járt akkor a villamos, mert ugye busz még alig volt. Milyen lehetett a reggeli újság után megvenni a délit is, benne olvasni az akkori nagyok verseit, novelláit, folytatásos regényeit. Kalapban, selyemkesztyűben és felöltőben bámulni a kirakatokat, ami a híres párizsi divattal kacérkodott. Milyen lehetett szemérmesen lesütni a szemet, ha egy helyes ifjú jött velünk szembe az utcán. Színházba járni, fenn ülni a páholyban, kis kukucskával figyelni a közönséget. Milyen lehetett tiltott könyveket bújni és kibeszélni őket teadélutánokon. A Vörösmarty téren beülni egy zserbóra. Kis kávézókban találkozni a híres színészekkel és irodalmi alakokkal, akár egy Karintyival, vagy József Attilával... Néha úgy érzem, h nekem 100 évvel korábban kellett volna megszületnem.