Ez a könyv, és főleg a vége soha nem jöhetett volna jobb időben, mint most. A három hét alatt, amíg olvastam Gemma történetét csupa olyan dolog elé állított az élet, amivel párhuzamot tudtam vonni. Furának hangozhat, tudom, de senki ne arra gondoljon, hogy megtaláltam az ajtót a birodalmakba, bár az is nagyon mókás eset lenne, hanem az a fejlődés, amin Gemma végigment egy olyan erős löketet adott nekem, amivel én is rengeteget tudtam változtatni, és a megfelelő döntések felé tudtam terelni magam.
Nagyon sokat vártunk a harmadik kötetre, már éppen annyit, hogy a könyvvel a kezemben féltem nekiállni, mert sajnos a másfél év, ami a második rész olvasása óta eltelt kellően elhomályosította az emlékeket. Csak arra emlékeztem, hogy nagyon élveztem minden szavát, és nagyon vártam az utolsó részt. Amint elkezdtem olvasni, azonnal elszállt a félelmem, mert a történet folyásába Libba Bray beleszőtte az előző részek tartalmát is, és sikeresen kisöpörte a szürke ködöt a fejemből, és újra belerázódhattam ebbe a csodás mesevilágba.
Ahogy haladtam az oldalakkal, egyre inkább kezdtem magamévá tenni az eseményeket, és egyre inkább bele tudtam képzelni magam Gemma életébe. Ilyen pedig talán még nem is fordult elő velem. Minden változás, minden döntéskényszer csak erősítette bennem az elhatározásomat, és erőt gyűjtöttem belőle a továbbhaladáshoz. A legfontosabbat megtanultam belőle, hogy az álmainkat, a vágyainkat kell követnünk, és nem szabad hagyni, hogy a körülmények elhatalmasodjanak a döntéseink felett. Minden vágyunk, ha a megfelelő utat választjuk, valóra válik, csak a megfelelő pillanatot kell kivárnunk hozzá. Addig is gyűjtjük az információkat, és már azokkal gazdagabban meg tudjuk hozni a döntést. Ez Gemma esetében sokszorosan is igaz volt. Engedte, hogy a körülmények irányítsák, nem ismerte meg a saját lelkét kellőképpen, és ezért folyton befolyásolták. Ha egy ilyen helyzetben hozza meg a döntéseit, bizony abból csúnya dolgok sültek volna ki. De miután megismerte saját magát, minden információt a saját javára fordított, a végén meg tudta hozni a legfontosabb döntést, pont akkor, amikor eljött a pillanat. És az a legjobb az egészben, hogy Gemma rájött arra, hogy az a legjobb, ha elfogadja magát olyannak, amilyen, és felismerte azt, hogy ez a legfontosabb, és egyáltalán nem számít, mások hogyan vélekednek. Ha valakinek nem tetszik, amit Gemma Doyle csinál, hát akkor ne nézze oda, vagy fogadja el őt, mint Gemma Doyle.
Az írónő igaz, hogy bő lére eresztette az utolsó részt, de én nem találtam benne egy olyan szakaszt sem, ami felesleges lett volna. Megtalálta a harmonikus egyensúlyt a két világ ábrázolása között. Jó volt egyszerre a lányokkal készülődni az udvari bemutatás napjára, és közben a birodalmak ügyes-bajos dolgain rágódni, és felkészülni a nagy ütközetre. Minden oldal meglepett valamivel, nem tudtam kitalálni, mi lesz a következő oldalon. Egyetlen dologra jöttem rá a szereplők előtt, és ez pedig a tőr helye volt, de ez nagyon is egyértelmű helyre lett elrejtve.
A szereplők az előző részekben hordoztak olyan jellemeket, amivel az ember nem szívesen barátkozott össze, és mondhatni nem szerettük őket. Ebben a részben viszont én igenis megszerettem őket. Gemmát, mert a helyébe képzelhettem magam, Annt, mert merte megvalósítani az álmait, és Feet, mert volt bátorsága felvállalni magát, hiába néztek rá rossz szemmel. Minden lány egyéniség, és egyikük sem hagyta magát eltéríteni a maguk által kiszabott útról. Ez szerintem mindennél többet jelent.
Nagyon szerettem olvasni a könyvet, a lehető legjobb pillanatban érkezett most. Megérte kivárni ezt a másfél évet. És a jövőben tudni fogom, hogy ha megingok, csak elő kell kapnom a sorozatot, bele kell fektetnem ugyan egy kis energiát, de végig kell olvasnom és tudni fogom, hogy semmi sem lehetetlen.
A kötet végén van egy interjú az írónővel, amit senki ne olvasson el a könyv előtt, mert sajnos elárulnak benne olyan dolgokat, ami csak a végén derül ki. Ebből az interjúból viszont kiderült számomra, hogy ez a Libba egy nagy arc, és nagyon szívesen megismerném, mert baromi jó dumája van, és úgy pörög az agya, ahogy én azt álmaimban is csak szeretném. Ne hagyjátok ki semmiképp a végéről ezt a kis vidámságot.
És én még egyszer majd valamikor úgy várnék még egy részt hozzá, hogy tudjam, valóban teljesültek-e Gemma álmai, hogy tudjátok, hogy na...
Libba Bray: Az az édes, távoli harang. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.