Ezzel a könyvvel úgy voltam, mint általában az új emberekkel. Amikor megláttam, szimpatikus volt, csupa jót meséltek róla mindenütt, gondoltam, akkor rossz nem lehet. Aztán elkezdtünk ismerkedni. Bátortalanul viszonyultunk egymáshoz, én hozzá, ő énhozzám. Semleges érzések kerítettek ekkor hatalmába. Aztán, mikor már kicsit összemelegedtünk, megjelentek az első hibák is. Ügyetlen volt az írásmód, ügyetlen volt a fordító. Meg-megakadt a kapcsolatunk, előjöttek a kérdőjelek. Szeretni fogjuk mi egymást? Mi benned a jó? Mi lehet benned számomra szerethető? Az indulatok uralkodtak sokáig, hogy miért kellett ezt így, miért nem lehetett átolvasni, átértelmezni? Nem szerettem, nem volt meg a szikra, ami az öt csillaghoz vezethet. Aztán már úgy voltunk egymással, hogy ha egyszer úgyis vége szakad a kapcsolatunknak, akkor miért nem fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk, és miért nem próbáljuk meg szép csendben eltölteni ezt az időt. Így tettünk. Most itt ülünk egymás mellett, mások is szimatolnak téged körbe, hogy olvasnának, és én félve merem kimondani, hogy igen, állj neki, mert nem rossz. De ennyi, ennél többet nem mertem ajánlani. Kapcsolatunk véget ér, csak egy emlék leszünk egymásnak, ami az idővel vagy megszépül, vagy elfelejtődik. Már csak az a kérdés, ki felejt előbb?

Ha az igazságot nézzük, nem csak egy emberrel ismerkedtem meg, mert ott volt Claire, a karakán, erős nő, aki a második világháború után férjével, Frankkel végre újra találkozva pihen Skóciában, majd egy óvatlan pillanatban átcsúszik 200 évvel korábbanra. Ott van Randall kapitány, Frank őse, és ott van Jamie a kelta barbár. Aztán meg ne is beszéljünk a többiekről, arról a sok emberről, aki közben megfordult körülöttem. Néha be sem mutatkoztunk, csak tudtuk a másikról, hogy létezik. Igaz, néha kapcsolatba kerültünk, mert kellett ez-az. A legjobb ismeretséget Claire-rel, és Jamie-vel kötöttem, sőt mi több, személy szerint Claire mesélte el nekem a történetét, ami velük megesett. Nagyon hosszú volt a történetük, és azt mesélte, hogy ezzel még nincs vége, mert lesz több is, hosszú estékre rengeteg története lesz még számomra. Várjuk ki a végét, mondtam én. Így váltunk el most. Hogy ebből olyan kapcsolat lesz, amit sosem melegítünk fel, vagy egy olyan, amiben évente egyszer újra eltöltünk egymással egy-egy hetet, még nem tudom. Majd kiderül. Az időtől függ, az emlékektől függ.

Mert az elején döcögősen indult minden, nem nagyon találta Claire a szavakat, törte is néha a magyart, a legnagyobb sajnálatomra. Néha meg kellett állnunk egy-egy pillanatra és tisztáznunk kellett, hogy mire is gondol pontosan. De aztán belejött ő is, megtalálta a hangját, megtalálta a szavakat, és csak úgy folyt belőle a rengeteg szó. Ekkor már sikerült neki úgy megjeleníteni az eseményeket, hogy én is élvezzem, és elképzelhessem. Mosolyogtam folyton, amikor már megint arra terelte a szót, hogy ez a Jamie milyen kanos, és milyen jó az ágyban. Szerencsére megértette, hogy én a legapróbb részletekre nem vagyok kíváncsi, és megkímélt tőlük. Azt is elfogadta, hogy nekem nem jön be ez a Jamie, mert vörös a haja, és szeplős, és különben is. Nem az ideálom, na. A háború szörnyűségeit megszokva viszont a brutális, véres jelenetekkel nem spórolt, hiába mondtam neki néha, hogy ne, kérlek, ennyi elég lesz. De ő nem hallgatott rám, úgy mesélte a kínzásokat, mintha mindennapi dolog lenne. Neki lehet, de nem nekem.

Kapcsolatunk végére meg is nyílt nekem. Én nagyon kíváncsi lettem volna, hogyan éli meg ezt a hirtelen 200 évnyi váltást, mi játszódik a lelkében, milyen kérdések merülnek fel benne. Erre sokáig kellett várnom. Talán nem fogadott be a bizalmába annyira, hogy ezekről beszéljen nekem. Miután kicsit megnyugodott, mert szegényt felzaklatta az egész történet újra, miközben mesélte nekem, újra átélte az egészet, végre lett elég ereje ahhoz, hogy beszéljen a témáról. Mi lesz most vele, mi lehet a másik oldalon, megváltoztathatja-e a jövőt, stb. Beszélgettem volna még vele erről, de nem hagyott kérdezni, így a lelke újra sötétségbe burkolózott. De azt láttam rajta, hogy boldog, és talán nem is lenne sok értelme felbolygatni azokat az érzéseket, mert talán így van neki megírva, hogy itt lesz boldog. Ki tudja, el tudom képzelni.

Most elválnak útjaink. Én megyek jobbra, ő megy balra. Egyszer talán újra találkozunk, ha nem, talán az sem lesz olyan nagy baj. Van egy közös emlékünk, mely életünk végéig elkísér.

Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen. Könyvmolyképző Kiadó, 2010.