Nem hiszem, hogy túl sokat vártam a könyvtől, mert szerintem nem. De mégsem tudtam a magamévá tenni. Túlságosan bosszantott, mondhatni túlságosan a régi magamra ismertem az Új Mrs. de Winderben. És utálok magamról olvasni, és egyáltalán bármit utálok visszaolvasni, amit én alkottam. A blog miatt muszáj néha, de nagyon nehezemre esik.

Az Új Mrs. de Windert néha nyakon vágtam volna, hogy igenis, álljon már neki letörni a Régi Mrs. de Winder emlékét, egyszerűen írja át azokat a feliratokat az íróasztalon, vagy rendezze át a szobákat. Bármit, csak csinálna már valamit. Roppant éretlen a korához képest. Jó, rendben van az, hogy nem a mai világban játszódik (egyébként nem tudtam rájönni, talán a századelőn...), de akkor is.

Magával a stílussal is bajom volt. Minek kell folyton belegondolni abba, hogy mit csinál a másik, mit mondhatnak, mit tehetnek, minek kellett összeesküvés-elméleteket gyártani? Nem tudtam szeretni a szereplőket, valahogy egyiket sem. Túl nagy volt a kontraszt a szereplők világai között. A nagynak szánt csattanók sem vágtak falhoz. Mondhatnám jól illik a sorozat neve, a Femina a könyvhöz. Nem az a nyálas csöpögős, mert annak nem mondhatnám, de mégis egyszerűen van megírva, semmi bonyolultság, semmi izgalom. Csak a színtiszta halotti árnyék, amitől nem tudtak szabadulni. Mert nem tettek ellene semmit. És ez a tehetetlenségtől a falra tudok mászni.

Lehúztam a könyvet, de tényleg csak azért, mert magának a személyiségemnek mondott ellent minden oldalon. Ilyen kusza jellemből valószínűleg nincs még egy.  :) Egyszerűen ezt a könyvet nem nekem írták. Kár érte, mert tényleg akartam szeretni. De legalább már nem fúrja az oldalamat a kíváncsiság. :)

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya. Új Idők Irodalmi Intézet Rt.