Bartis Attila: A nyugalom

Már régóta kerestem a könyvtárban, aztán egyszer benn volt, azóta a polcomon hevert, aztán elolvastam. Megjegyzem rég volt jókedvemben álltam neki, megjegyzem ritka rossz állapotban fejeztem be.

Weér Andor édesanyja ünnepelt színésznő volt 15 évvel ezelőtt, mielőtt visszavonult volna saját lakásába. Andor írópalánta, de nem is sejti. Fehér Eszter az egyetlen, aki őt szeretni képes, egy nővér, aki külföldre távozott. 

Én szeretek álomvilágban élni, szeretem azt hinni, hogy az embernek egy társa van az életben, egy családot tud alapítani, amit gondozni kell, a gyerekeket, akiket nevelni kell. Erre jön egy ilyen könyv és összetöri az álomvilágomat. Persze tudom én, h ilyen van, h ez létezik, persze azt is sejtem, h akár a metrón mellettem ülővel történhet mindez, és azt is el tudom képzelni, h még velem is történhet hasonló. De sosem jó ezt kimondani, sosem jó ezt véglegessé tenni, jó elhinni, h mégsem.

Aztán jön ez a Bartis és úgy képes róla írni, h biztosan megértsd, milyen érzés egy ilyen kapcsolatot megélni, akár anyáddal, akár a szerelmeddel. Sokat gondolkoztam azon, h Bartisnak lehetettek-e hasonló élményei, ami alapján erre a könyvre jutott, mert ha nem, akkor hatalmas zsenialitásra vall a stílussal ábrázolni az őrültség első jeleit,  a szerelmet, a bizonytalanságot, a nyugalmat. A nyugalmat, ami sosem jön el.

Nincs más mondanivalóm, nincs mit mondani róla, el kell olvasni, h meg tudjuk érteni. Meg tudjuk érteni???

U.i.: Az ő véleményük miatt olvastam el, köszönöm!

Olvasóblog